Itt a kövi fejezet a Love, summer, and us-ból, elég rövid lett, de mondhatni lényeges rész (gondolom, ha beleírtam :D) Szóval ez ilyen kis átvezető, kitöltő rész. :) Remélem tetszeni fog és megkapom a két komit. :) Oh, nagyon jól estek a pipák a 15. fejezethez! Köszönöm szépen! Ennek a törinek a komijait is nagyon szépen köszönöm damonnak és Ildikó97nek! Köszönöm, hogy olvassátok!
Pusz:
Dorothy H.
„Ha küzdesz, veszíthetsz. Ha nem küzdesz, veszítettél...”

Mikor a szobák, na, jó lakosztályok
elosztása volt a téma, John közölte, hogy két lakosztály van, mindkettő két
személyes és az ő megfogalmazása szerint hatalmas! Na, azt majd Én megnézem
magamnak. Csak egy apró hiba volt az elméletemben, hogy Davvel mindketten
„egyforma” kulcsot kaptunk, vagyis egy ugyanolyan számú kulcsot. Az igazat meg
vallva cuki kis kulcs volt... biztos, hogy elhagyom legalább egyszer, de inkább
többször. Na, de visszatérve a problémámra, Anyáékat látszólag nem zavarta,
hogy füstölögtem a dühtől, hanem közölték, hogy most rengeteg elintézni valójuk
van, mi csak menjünk és pakoljunk ki. Persze, én meg ő egy szobában, Anya
biztosan pikkel rám. Mikor egyik hímnemű lény sem figyelt én gyorsan félre
voltam Anyát és kérdésekkel bombáztam, vagyis hát, csak egy kérdést
ismételgettem:
-
Miért kell vele egy szobában laknom? – a vele szót olyan
megvetően ejtettem ki amennyire csak tudtam, észre is vette és csúnyán rám
nézett.
-
Először is: azért, hogy megismerd és másodszor: hogy ne
beszélj így róla. Nagyon kedves fiú, te is kedvelni fogod. Higgy nekem.
-
De...!
-
Nincs de, Nora! Vele leszel egy szobában és kész! Meg
egyébként is nem várhatod el Johntól, hogy még egy szobát fizessen. Ennyi! Megértetted? Igen? Helyes, menj és pakolj ki!
-
Ti hova mentek?
-
Hát még el kell intéznünk pár dolgot. Tortakóstolás, hely
szemle, meg ilyesmik. Esküvői dolgok.
-
Ok-ké. Szia! Megyek és pakolok. És túlélem valahogyan ezt
a pár napot. – mosolyodtam el a végén.
Anya mindig olyan könnyen le tud „nyugtatni”, ha mérges vagyok, akkor is
sikerül „lenyugtatnia”.
Még elköszöntünk, én meg elcipeltem a bőröndömet a liftig,
de még Dave ott állt. Nem értettem, már vagy négy perce elmehetett volna.
-
Mit keresel itt?
-
Várok a liftre? – kérdezett vissza.
-
De miért mostanáig?
-
Mert így esett jól. Vigyem a bőröndöt?
-
Mi?! – döbbentem meg.
-
Vicceltem. – vigyorgott le rám. Automatikusan
visszamosolyogtam rá, nem tudom miért, de még a gyomrom is beleremegett egy
picit, de mégis csak ott volt.
-
Melyik emelet? – érdeklődtem.
-
Nem tudom, melyik emeleten szoktak lenni a lakosztályok? –
kérdezett megint vissza.
-
Kezd elegem lenni, hogy mindig csak visszakérdezel!
-
Köszönöm. – válaszolta egyszerűen.
Éppen megérkezett a lift és mi
beszálltunk. Majd megnyomta a legfelső gombot és a lift elindult. Mikor elindult
a lift hirtelen úgy éreztem, hogy szikrázik a levegő közöttünk. Megfordultam a
kissé nagyobb liftben, hogy belenézzek a tükörbe. Atyám! Ez nem lehetek én! Ez
a lány pirospozsgás és csillog a szeme és valami fura fény is van, ami nem volt
ott eddig. Nem lehetek én, mondogattam magamban és a tenyerembe temettem az
arcomat. Hirtelen egy kéz ölelte át a derekamat, megfordultam és természetesen
Davvel találtam szembe magam. Megint közel volt, nagyon közel. Nem bírom ezt a
gyereket. Hogy lehet ilyen szép szeme? Ilyen nem létezik! Ez mogyoró barna, nem
is inkább csoki barna, ét csoki. Hmm. Vajon milyen lehet... Nem Nora, nem
teheted! A mostohatesód... lesz. Majd, de nem. Állj, mit csinálok én itt?
Vagyis, hát, Ő mit csinál itt? Ez közelebb jött! Vagy nem, vagy mi?
-
Mit csinálsz? – kérdeztem halkan.
-
Nem tudom. – mondta.
-
Akkor miért vagy ilyen közel?
-
Nem tudom. – ismételte. Már újra kérdeztem volna, de
hirtelen meg állt a lift és kinyílt az ajtó, mire Dave felmordult. A nénike
megállt az ajtóban és felháborodva ránk nézett.
-
Ezek a mai fiatalok! Mindig nyilvános helyeken
nyalják-falják egymást.
-
Elnézést, de mi...
-
És ha azt csináljuk mi baja vele? A magán ügyünk. Magának
meg semmi köze hozzá, és ha nem akarja látni, hogy megcsókolom a barátnőmet,
akkor ne szálljon be a lift be!
-
Da... – kezdtem volna újra a mondandómat, de Dave fölém
hajolt és már majdnem hozzáért a sajkaimhoz mikor:
-
Felháborító! – mondta a nénike. – Hogy merészelik? Ez
közszeméremsértés!
-
Is lehetne! – vágott vissza Dave. Szerintem frappánsan, de
a néni nem találta olyan viccesnek. Ezért elfojtottam egy vigyort és csak
szerényen mosolyogtam. A lift ajtó becsukódott mi meg egymásra néztünk és
kitört belőlünk a röhögés. Miközben nevettünk véletlenül, hozzá értem a
karjához, mire a vigyor lejjebb kúszott az arcán. Kapcsoltam és felháborodott
arcot vágtam.
-
Miért csináltad?
-
Ugyan, látszólag semmi bajod nem volt vele. – mondta szélesen
mosolyogva, amitől nekem természetesen felment az agy vizem.
-
Nem engedtem volna, hogy megcsókolj! A mostohatesóm
leszel!
-
Aha, leszek, és de meg engedted volna. Sőt, biztos vagyok
benne, hogy élvezted volna, ha megteszem.
-
Nem!
-
Ugyan, te is tudod, hogy de!
-
Dave, nem! – fura fejet vágott, majd közölte velem, hogy
de. Rövid utazásunk végéig képesek voltunk ezen veszekedni, és én személy szerint
dúlva-fúlva vonszoltam ki a táskámat a liftből.
![]() |
Nora szobája, valahogy így nézhetett ki. :) |
Mivel már este hat óra volt, úgy
döntöttem, nem ma indulok felfedezni a várost, helyette inkább kipakoltam a
ruháimnak a felét, mivel a másik része, a másik bőröndből nem került elő, csak
az a része annak is, ami esetleg gyűrődhetne. Mire mindent szépen elhelyeztem
úgy döntöttem, hogy éhes vagyok, oké ez így nem igaz, de mégis csak jobban
hangzik annál, hogy a gyomrom már kongott az ürességtől. Ebédelni sem tudtam
rendesen, mivel Anya folyamatosan rohangált a lakásban és keresett valamit. A
reggeli meg már rég volt, már majdnem tizenkét órája, hogy ettem valami
tartalmasat, mert a repülőn elfogyasztott sós mogyi szerintem nem elég tápláló.
Tehát mindezek végig gondolása után kiléptem a nappaliba, ahol Dave a tévét
nyomkodta (oké a távirányítót) és mikor észrevett kérdőn nézett rám. Remek
megint én szólalok meg előbb.
-
Nem vagy éhes?
-
Megyünk? – kérdezett MEGINT vissza.
-
Dave, ez így nem fog menni. Éhes vagy, vagy nem?
-
Menjünk enni. Hol akarsz? Étterem vagy a szálló kínálatát
szemléljük meg előbb?
-
Most fáradt vagyok, hogy húsz méternél bármerre többet megtegyek,
szóval a hotel kajával kell beérnünk.
-
Okés. – és elindultunk. A liftben ugyan úgy éreztem a
szikrákat, de nem foglalkoztam velük. Biztos voltam benne, hogy csak képzelem
őket, de mikor Dave is megkönnyebbülten felsóhajtott mikor kiléptünk a szerkezetből,
elbizonytalanodtam. Most mi van?
-
Mit kérsz?
-
Svédasztal van, úgyhogy azt hiszem, nekünk kell
járkálnunk. – erre komolyan úgy nézett rám, mit egy ütődöttre. – Ne nézz így.
Normális vagyok.
-
Te nem tudod, ki vagyok? Vagyis hát az apám ki? – éreztem,
hogy én fogok rosszul kijönni ebből az egészből.
-
De tudom.
-
Akkor? Rendelünk, nincs kedvem, sem energiám járkálni és
tolakodni a kis gyerekes anyukák között. – akaratlanul is felnevettem. Ez jó
volt.
-
Nem tudom. Kezdetnek talán egy... – és érdekes módon egész
vacsora alatt nyugodtan tudtunk beszélgetni, nem vitatkoztunk, viszont sokat
nevettünk és hát, meg tudtunk pár dolgot a másikról. Én például megtudtam, hogy
Dave több nyelven is beszél és, hogy nem találja a helyét a világban. Nem akar
az apja nyomdokaiba lépni, mert szerinte az nem neki való munka. Az, hogy az én
„bemutatkozásomból” mit szűrt le, nem tudom. De vágott érdekes és hitetlenkedő
fejeket is. Viszont ha így haladunk fel léphet pár probléma a jövőben.
Hajajjajaj!
Vacsi
után visszamentünk a szobánkba és mivel elég késő volt, csak elköszöntünk és
elvonultunk a „saját” lakrészünkbe. Hamar ledőltem aludni és csak akkor jöttem
rá, hogy nem hívtam föl Dorát mikor meglepett az álom manó egy fura álommal.