11. fejezet

Sziasztok!
Végre valahára (szerintem legalábbis) elkészültem a 11. fejezettel. Remélem tetszeni fog. :D A következőt Lindus fogja írni, remélhetőleg Ő hamarabb kész lesz.
Oh, az elmaradhatatlan zene:

Kérek szépen komikat! (kiskutya szemek) :)

Nem hiszem el, hogy meglátott így. Tudtam ezekről a rohamaimról, nem sokat foglalkoztam velük. Eddig.  Most el kell mesélnem mindent Theo-nak. Nem szabadna tudnia, mert vagy máshogyan fog velem viselkedni-, sőt biztos- vagy elmondja apának, ami megint egy kínos beszélgetést eredményezne. Nem szerettem erről beszélni, a gyengeségemet mutatta. Egyedül L. A.-s barátnőm tudott róla, de ő se nagyon törődött vele. Ez csak volt és kész. Sose senkinek nem akartam elárulni, de April is rajta kapott egy ilyen rohamon. Tudni akarta, majd szerintem el is felejtette. Vajon hogyan kéne neki elmondanom? Hiszen még én sem tudom teljesen. Nem szedek sem gyógyszert, sem más orvosi „terméket”. Utálom az orvosokat, na, jó, igazából félek tőlük, de nem ez a lényeg most. Talán egyszerűen kibököm, hogy már évek óta vannak ezek az izék. Hogy pontos legyek mióta elmentem. Mindig kísért a múltam. Nem szereti, hogy csak így itt hagytam. Anya mérges lenne rám, Boom pedig sajnálkozna. Bina, beszélnem kell vele is. Nem járja, hogy Theo tudjon ezekről a dolgokról, ő meg nem. Kissé ideges lenne a szentem. Nem szereti, ha kihagyják valamiből, de nem szeretném most ezzel traktálni, mert ugye a szépségverseny, Johnny, meg ilyenek. Nem bírnám most ezzel terhelni, mert a végén még beleroskad. Nem rég olvastam egy könyvet is erről. Valami híres pszichológus írta, az emberi természetről. Na, persze, mert neki sikerült kiismernie az embereket.
-    Minden rendben, Emma? – kérdezte Theo, egy kicsit érdekes arckifejezéssel.
-    Persze, miért?
-    Nem értem, hogy jött ide a pszichológus, meg a könyve. És miért nem törődött veled a barátnőd? Nem minden tiszta. Asszem hosszú mese lesz. – mondta én meg elszörnyedtem. Az egészet hangosan mondtam. Hú, de ciki. Hirtelen, mintha leütöttek volna talált rám a sötétség. Theo arcát láttam utoljára. Istenem, de szép kék szemei vannak. Még tudatom utolsó pillanatában hallottam, ahogy Theo felkiált, majd minden eltűnt.

Lassan evickéltem felfelé, imádtam úszni, de ez most már volt. Mintha a tudatom medencéjében elsüllyedtem volna, és most onnan úsznék, felfelé. Mikor már majdnem fent voltam gyors csipogás ütötte meg a fülem. Akaratlanul is összeszorítottam a szememet.
-    Emma, hall engem? – kérdezte egy ismeretlen hang, de nem volt erőm válaszolni neki, sőt még bólintani sem akartam.
-    Doktor, gondolja, hogy...? – ez a hang viszont ismerős volt. Theo.
-    Nem, nem. Már itt van velünk, csak erőtlen. Kérlek ki mennél és hoznál neki egy szendvicset. A kórházi kaja nem a legjobb.
-    Természetesen.
-    Köszönöm. – ajtócsukódást hallottam, ezért megpróbáltam kinyitni a szemem.
-    Tudom, hogy hallasz. Ez csak egy rutin kérdés. Emma tudod mi a bajod? – csak bólintottam. Depresszió kicsit megspékelve időnkénti rohamokkal. Igazi szerencse, nem?
-    Köszönöm. Theo mikor jön vissza? És hol van az apám? – kérdeztem apám után is mikor az orvos furcsán nézett rám.
-    Tudom, hogy mi történt hét évvel ezelőtt, és valahogyan nem csodálkozom, hogy nem apádat kérdezted elsőnek. Theo-t egy szendvicsért küldtem, apád pedig kint áll az ajtóban és nagyon érdekes fejet vágott mikor megtudta mi történt.
-    Beszélni szeretnék az édesapámmal. – jelentettem ki magabiztosan. Az orvos csak ferdén nézett rám, de utána belegyezően bólintott. Kiment és pár pillanattal később apám rontott be.
-    P. E. jól vagy? – kérdezte, a P.E. a régi becenevem volt. Annyit jelentett, hogy Pici Emma, semmi különös. Csak egy név és mégis lefagytam egy picit, de gyorsan megráztam a fejem és felnéztem rá.
-    Igen jól vagyok. Semmi baj. Mikor mehetek haza? – nyafogtam, mint egy ovis.
-    Holnap után.
-    Miért nem előbb?
-    Megfigyelés alatt tartanak. Hátha lesz még rohamod.
-    Nem lesz. Ilyen nyugis helyzetben nem szokott lenni. Ahhoz pörögnöm kell. Mozogom, iskolába járnom. Röviden CSINÁLNOM valamit.
-    P.E. nyugi, nem én döntöttem így, de azt senki sem szeretné, ha esetleg az iskolában történne ez meg veled. Nem?
-    Azt, nem, de akkor is. Tudod, hogy utálom a kórházakat. És nem is hiszek bennük.
-    Tudom kicsim, de nem tehetek mást. Te vagy az első.
-    Igen? És 7 éve is én voltam?
-    Hogy jön ez ide? Miért nem tudsz a jelenben élni?
-    Mert a múlt miatt vagyok ilyen! A múltam tehet mindenről. És a múltamban te is benne vagy!
-    És mennyit számítottam én az elmúlt időben? – kérdezte tőlem csendesen. Ez tett róla, hogy befogjam a csőröm.
-    Annyit, amennyit én neked. – válaszoltam csendesen, mire horkantott egyet és leült. Fáradtnak látszott. Szinte árnyéka volt önmagának, de még mindig szívtipró apám volt. Az is látszott, hogy Andát is szereti. Nem jobban, mint anyát, de valahol a közelében járhatott. – Mi lesz Andával? – kérdeztem még mindig csendesen.
-    Nem tudom, Emma. Nem tudom. Nem szeretném, ha változna bármi is, de szeretem őt. Nagyon is. Szükségünk van rá. De nem hinném, hogy majd, ha ott tartunk, hozzánk költözne. Rám pedig a lovardának szüksége van. szóval, ebből majd még nagy veszekedések lehetnek.
-    Látszik, hogy szereted. Ő mikor jön be?
-    Tudom. Elutazott, csak a városba, de csak holnap jön haza. Valami halaszthatatlan ügyfél. – húzta el a száját Apa. Theo mindjárt visszajön.
-    Ühüm. – válaszoltam csak ennyit.
-    Mi bajod vele?
-    Semmi. Csak kísért a múlt és le akarom zárni.
-    Ezt megértem, de ezért nem kell senkit sem utálnod. Vagy inkább azokra az emberekre gondolj, akiket szeretsz. Például Binára.
-    Te jó ég! Bina! Ma reggel találkoznom kellett volna vele és én nem voltam ott. Istenem. – temettem arcom a kezembe. Ez lehet igaz. Nem mentem el. Reggel 11:11-kor ott kellett volna lennem.
-    Ne aggódj! Volt már bent. Úgy dél körül.
-    Olyan régen?
-    P.E. csak fél kettő van. – mondta Apa lesújtóan. Ilyenkor mentünk volna fagyizni.
-    Apa – kezdtem lassan. – tudod, én... nem azért mentem...el, mert nem...akartam...maradni. csak így...
-    Egyszerűbb volt. – mondta három hang egyszerre, ezek közül egyik sem én voltam. Apa, Bina és Theo (dobb, dobb) egyszerre mondták ki a szavakat. Bina két tál fagyit, míg Theo egy műanyag dobozt tartott a kezében. Apa az ágy végében állt és somolygott, mint, aki mindent ért és tud. Lehet beszélt Andával. Sosem lehet tudni. Elmosolyodtam, hiszen így nem kellett magyarázkodnom.
Az orvos egy órával később jött be és közölte haza mehetek, de havonta vissza kell jönnöm, kivizsgálásra, de viszont ha rohamom van, rögtön be kell jönnöm és megbeszéljük mi lesz velem. Erre a hírre, (hogy haza mehetek) barátaim üdvrivalgásban törtek ki. Apa nem volt bent, kint beszélgetett Andával. Már én is beszéltem vele. Este haza jön. Más szóval Apát nem látom éjfélig minimum.
-    Csak hogy tudd, Em. a mait bepótoljuk, ha agyrázkódást kapsz, akkor is.
-    Helyes. Végre, már azt hittem lemondtál rólam.
-    Rólad? Soha, ha fegyverrel fenyegetnének, akkor sem. Túl nagy lelki támasz vagy te ahhoz.
-    Bizony. Szerintem ezzel mind így vagyunk. – mondta Theo (dobb, dobb) is. És mintha a pontot rakta volna a mondat végére, megszólalt a telefonja.
-    Bocsi, Emily keress. Fel kell vennem. – szabadkozott és kiment. Én pedig támadást indítottam Bina ellen.
-    Ki az-az Emily? – szegeztem az első kérdést.
-    Nem akadsz ki? Ígéred? – kérdezett vissza. Bólintottam és folytatta. – Emily Theo barátnője.
-    Mióta? – pislogtam nagyokat.
-    Hát, lassan egy éve, de Emily csalja Theo-t.
-    És ha te ezt tudod, ő miért nem,
-    Mert vak. Nem akar hinni nekünk.
-    Kivel? – pattogtak tovább a kérdéseim.
-    Ki kivel? – értetlenkedett Bina. – Ja, valami Tony nevű pasival.
-    Mi van közted és Johnny között? – Kérdeztem, remélve, hogy belejött már a válaszolgatásba és válaszol. Szerencsém volt.
-    Szeretem, de nem szerethetem. Legalábbis a verseny végéig. Szerinte, akkor tud szakítani Jenny-vel. Hoppá! – döbbent meg. – Te...te...te! Cseles!
-    Jó, akkor összefoglalva. Theo-nak csaja van, de a lány csalja egy Tony nevű alakkal. Te szereted Johnny-t, de nem lehetsz vele. Tiszta. DE, Johnny miért nem szakít Jenny-vel? – ejtettem ki az utált nevet.
-    Mert nincs kedvünk úgy kezdeni a kapcsolatunk, hogy Jenny haragszik ránk. Ez egy igen csak rossz körülmény nem gondolod?
-    De, de. így okés. DE, ha Emily nem szereti Theo-t miért van még vele?
-    Mert Emily egy ilyen csaj. New Yorki és minden fiút magának akar. Telhetetlen. – köpte szinte az utolsó szót.
-    Na, ebből nem fog aztán jól lakni, mert én visszajöttem és én vagyok a suli szerencsebogara.
-    Em, nem zavar, hogy az óta 7 év telt el?
-    Nem, egy szerencsecsillagnak nem árt meg ennyi idő sem. – csillogott a szemem, amit Bina is észrevett és lepacsiztunk.
Én ezek után felöltöztem és úgy vártunk a fiúkra. Közben semleges témákról beszélgettünk, hogy mennyire várjuk az évzárót, meg ilyenek. Elsőnek Apa érkezett meg és rosszalló arckifejezéséből ítélve, sokat beszélt Andával. Theo (dobb, dobb) is befutott pár perccel később és én boldogan indultam haza. Közben pedig egy kérdés járt a fejemben: Miért gyorsul fel a szívverésem Theo (dobb, dobb) közelében?

Remetebál

Sziasztok!
Sajnos még nem a fejit hozom, de az is készül már, csak lassan. Most egy házi feladatomat szeretném meg osztani veletek. A címe Remetebál. Oh, és az 1111. kattintás köszönetéért teszem fel. :)
Puszi
DD

Meghívó érkezett. A Remetebál egy hónap múlva lesz. Mindig is szerettem ezt a rendezvényt. Olyan Remetékkel találkozhattam, akik messzi tájakról érkeztek és annyi, de annyi történetet tudtak. Szerencsére én voltam az, aki először hallhatta ezeket a „meséket”. Ezek a történetek gyakran a valóságon alapultak, de voltak kitalált és fantáziadús történetek is, de gyakran találkoztam olyanokkal is, akik a csúf valóságot mesélték el nekem. Ezekre a történetekre figyeltem a legkevésbé, a valóság, vagy, ha úgy tetszik, az igazság sokszor nem tetszett. Gonosz dolognak gondoltam, és nem szerettem, ezért a mesék és történetek világába menekültem. Boldog voltam így azt hiszem, de semmit sem tudhatunk biztosra. Lehet, hogy a következő fa mögül előugrik valaki vagy valami és teljesen megváltozik az élem. Gondolkoztam, miközben a célom felé sétáltam az erdőben. Akkor még nem gondoltam bele, mi minden változhat, ez nagy hiba volt. Talán akkor nem ezeket a dolgokat teszem, mondom, gondolom.
Hirtelen egy alak futott el előttem, sompolyogva, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Meggondolatlanul utána kiáltottam, hiszen majdnem fellökött.
-    Te ott! Állsz meg, de rögtön! – szerintem nagyon megdöbbenhetett, mert kerek szemekkel nézett vissza rám. Ezután minden átmenet nélkül berántott egy fa üregbe. Sötét volt, és nem fért el a lábam rendesen. Búvó társam hangosan sóhajtott, miután katonák mentek el az üreg előtt és nem néztek vissza.
-    Miért szóltál? Azt hihetik, van tettestársam. El akarnak majd kapni.
-    Miért akarnának elkapni? Semmit sem tettem ártatlan vagyok!
-    Hahahaha, szerinted ki fog hinni neked? A legutolsó piti kis rabló is ezt mondja. Nem is hisznek neki.
-    De...de...én... – estem kétségbe. Hiszen én tényleg nem tettem semmit! Ez a lány volt az! Aki most nevet rajtam.
-    Érdekes mennyire mások az emberek reakciói ugyanarra az esetre. Hogy hívnak? – kérdezte végül, még mindig somolyogva.
-    Anabell vagyok, de ez most nem lényeges. Az viszont sokkal inkább, hogy hogyan is jutok én ki ebből az egészből. Nekem ugyanis jelenésem van alig két hét múlva.
-    Hogy oda ne rohanjak. – válaszolta csak gúnyosan, az előbbi „kirohanásomra”. Ismerős mondat volt, édesapám is mindig ezt használta, nővérem pedig átvette ezt a szokást. Könnyek gyűltek a szememben erre a gondolatra. Jaj, én szegény édesapám, jaj, én szegény nővérkém! Hol lehettek most?
Tudniillik, hogy e két családtagom eltűnt, elveszett vagy egyszerűen elszöktek. Mindketten vándor lelkek voltak, hát, meg is lett a következménye ennek. Oh, jut eszembe, e bájos teremtés nevét itt a jobbomon, még nem ismerem.
-    Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdeztem, kis gyanakvással a hangomban. Túl sokáig gondolkodott, így tudtam, nem az igazat fogja az orromra kötni.
-    Janette. – válaszolta, mire én meg nagyon gyorsan kimásztam a lyukból. Janette, a nővéremet is így hívták. Az viszont nem lehet, hogy ő az. Kimászott utánam ő is, így normálisan végig mérhettem. Nem találtam túl sok hasonlóságot. Csak az alkata és a...szeme, „A szem a lélek tükre” de ez a lány erősebb volt és szurokfekete hajjal büszkélkedhetett. Szurokfekete, anyámnak is ilyen van, csak ő festi, szurokkal. Pillantásom visszatért a szeméhez, ismerős volt, de hát lehet másnak is van barna szeme zöld, kék és VÖRÖS foltokkal. Példának okáért nekem is volt egy-egy pöttyöm. Csak nekem a hajam is rozsdavörös.
-    Ki vagy te? – kérdeztem suttogva. Nem válaszolt, csak fülelt valamire, amit én nem hallottam, pedig nekünk Remetéknek kitűnő hallásunk van. kijavítottam a kérdésem:
-    MI vagy te? – susogtam alig hallhatóan. Rám nézett, és elmosolyodott, olyan tudálékosan.
-    Én egy Remete vagyok. – ejtette ki a szavakat lassan és jól érthetően, de én mégis nehezen fogtam fel a hallottakat. Egy Remete.
Nem gondolkodtam többet, hanem csak elfutottam. Messzire és vissza se néztem.

2 hét múlva. A Remetebálon.

    Hát, itt lennék. Végre, már azt hittem, sosem érek ide. A fogadóban felvettem a legszebb ruhámat, és lassan lépkedtem célom felé. Most más volt a bál. Nem egy réten tartották, hanem egy igazi bálteremben. Nem sokat vagyunk mi Remeték, de a százas mércét azért megütjük, így érthető miért láttam annyi kiöltözött alakot.
Lassan telt meg a terem, de elég hamar, fel tudott szólalni a vezetőnk, aki a bál rendezője is. Elmondta a szokásos babla szöveget, majd egy új információt osztott meg velünk. Új „mesemondók” érkeztek hozzánk, akiket természetesen mindenki rögtön megrohamozott a beszéd után.
Én csak a szokásos embereimhez mentem. Joff megint egy vicces történettel lepett meg, Tasius egy szívszorító szerelmes történetet regélt el nekem, míg Peg újból egy évét mesélte el. Woodrow nagy sajnálatomra újból a valóságból merített ihletet, így a történet szomorú lett ismét.
    Mivel kíváncsi természet voltam, az este végén mégis csak az új mesélő felé irányítgattam utamat. Leültem egy párnára, de ez teljesen felesleges volt, pattanhattam is fel, mert behívtak az elfüggönyözött „szobába”. Egy férfi kezdett el mesélni, de mikor megszólalt egy szereplő, egy ismerős női hang beszélt. Még a történetet is ismertem. Hiszen ez a történet rólam szól! Én vagyok a hisztis lány, aki bajba keveredett, mert odaszólt egy banditának. Hirtelen rántottam el a másik függönyt, így megláthattam a mesélőt. Az apámat. A segédje pedig az a lány volt, akit két hete „megismertem”. Ezek szerint jó volt a megérzésem. Sírva borultam döbbent apám nyakába és öleltem magamhoz „rég” látott nővéremet. Apám elmeséltette velem a történetemet, és cserébe ők is beavattak engem életük titkaiba. Megtudtam, hogy a gonosz ellen harcolnak és a győzelem érdekében akár a lopásig is lesüllyednek. Csaltak is már, sőt embert is sebesítettek meg, de mindezt az ő „szent” céljukért.
    Nővérem a jövőről is beszélt, és egy történetben magamra ismertem. Harcoltam, ugyanebben a teremben, ugyanezekkel az emberekkel az oldalamon. Ennek a „mesének” a hatására csatlakoztam apám mozgalmához.
Az este következő részében gondtalanul nevettem és táncoltam, elkövetkező éveimben utoljára, ugyanis ettől a naptól megváltozott az életem. Küzdöttem, sírtam, rohantam, kétségbeestem, mosolyogtam, de többet nem bírtam vidám lenni. Egészen egy bizonyos napig, de ez már egy másik történet. Egy új világba, egy új életben.
„... a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.”
(Raulo Coelho: A portobellói boszorkány)