Sziasztok!
Megtörtént számomra egy történelmi dolog, amit nagyon szépen köszönök Lorelay Evennek!
KÖSZÖNÖM SZÉPEN!
-Mindenkinek kell 11 dolgot írni a magáról
-A jelölő minden kérdésére válaszolnia kell
-A jelöltnek újabb 11 kérdést fel kell tennie
-11 embert meg kell jelölni linkkel együtt
-És nincs vissza adás-jelölés
11 dolog magamról:
1. Szeretek írni.
2. Néha elbizonytalanodom, hogy jó e amit csinálok.
3. Ez az első díjam. (A másikat Lindus kapta.)
4. Lindus az egyik legjobb barátnőm.
5. Ő vett rá, hogy írjam ezt a blogot.
6. Imádok olvasni.
7. Egyke vagyok.
8. A zene az egyik legfontosabb része az életemnek, igaz nincs hangom. :)
9. Adam Lambert a kedvenc énekesem. (És nem, nem érdekel, hogy meleg.)
10. Szeretem a Vámpírnaplókat.
11. Most nyáron léptem a Sweet 16 életkorba.
Válaszok:
1.Kedvenc Könyv ? Rengeteg van, de most éppen (talán) a "Csitt, csitt", SzJG, és a Neveletlen Hercegnőt 10.-et sem tudom megunni, pont úgy mint az Anne sorozatot.
2.Mióta írsz? Hát, elsőnek anyukám gépén kezdtem el, de nem örült neki, ez volt kb. 2009 vagy valami ilyesmi, aztán 2010-ben kezdtem el első regénykém, amit még most is írnék, csak nem megy. És végül a bloggerre 2011. okt. 24-n tettem fel az első részt. :)
3.Mi szeretnél lenni /mit dolgozol? Hát, ezt még nem nagyon tudom. Szeretnék kiadni egy könyvet esetleg, vagy lakberendező is szívesen lennék (évekig ez volt a célom), de mostanság a forgatókönyv írás, meg a könyvkiadás (más könyveit) érdekel.
4.Ki a példa képed? Anyukám, mert nem tudom.
5.Milyen nyelven beszélsz? Magyar, angol, francia, de szeretnék majd olaszul is.
6.Mit változtatnál magadon? Ne lennék ilyen félénk.
7.Kedvenc Író? Meg Cabot, Leiner Laura (de még csak az SzJG-t olvastam tőle), Lucy M. Montgomery és még van vagy 100 másik.
8.Mi az amin változtatnál és miért? Azt hiszem az a. osztályba járnék inkább, mert már a nyekes évem véget ért és mert oda jár az egyik legjobb barátnőm.
9.Mi a kedvenc filmed? Most a Ropi naplója 2. Rodrick <3
10. .Mi a legnagyobb vágyad? Nem tudom. Talán az, hogy túl éljem az életet. :)
Szóval... Tegnap elolvastam életem első lapozgatós könyvét. Még sosem olvastam, ilyet és (bocsi) szerintem ti sem. :)
Tehát, a történet Magyarországon játszódik és azért lapozgatós, mert TE döntöd el, hogy mit csinálsz. A könyv címe Vérvonal, az írója pedig Les R. Key, ez ne tévesszen meg senkit ugyanis egy magyar íróval állunk szemben. :)
Szóval, a hátoldalon található részlet azt hiszem segít valamennyit:
" - Eliza? - üvölti a temetőőr.
A fickó erei kidagadnak a nyakán az idegességtől. Meghűl ereidben a vér. Mintha nem is emberi hangon kiabált volna az őr. Éktelen haragra gerjed és elindul a plébános felé. A plébános a falon lévő feszületért nyúl, de a fickó egy szempillantás alatt ott terem. Nem hiszel a szemednek. Szinte sokkot kapsz a látványtól. A fickó megragadja Róbert atyát, és mintha csak egy apró cetli lenne, olyan könnyedséggel emeli fel, és tapasztja a falra. Az arca elhalványul, vonásai olyanok, mint egy oszlásnak indult hulláé, szemfogai többszörösére nőnek. A sokk és a rémület letaglóz, pánikszerűen veszed a levegőt, mégis úgy érzed, valamit tenned kell, ahogy látod a plébános lábait kalimpálni a levegőben.
Ha megpróbálod leütni egy falon lévő kis Szent Ferenc szoborral, lapozz a 144-re!
Ha felkapod a földről a feszületet és megpróbálod hátulról átdöfni az őrt, lapozz a 15-re!"
Tudom, megint egy ilyen könyv, de ez más mint a többi manapság írt könyv. Szóval, én remélem, hogy megtaláljátok majd valamelyik könyvesbolt polcán. Meg majd lesz egy internetes oldaluk is, csak azt a címet még nem kaptam meg. :)
Sziasztok!
Elsőnek is köszönöm a két komit Ildinek és Lorelay Evennek! Köszönöm szépen nagyon jól esett! Lorelay neked válaszoltam, csak nem tudom melyik blogod. :( Bocsi.
Na, meghoztam a kövi rész a Love, summer, and us-ból. Itt már mondhatni bonyolódnak a szálak. :) Szóval, nem is fűzném tovább a szót. Kérekszépenkomikat!
Pusz: Dorothy H.
„Ha
az ember mindig mozog, senki sem cseszegetheti.”
Hogy mit álmodtam? Ez volt életem
legfurcsább álma. Szinte végig vette, hogy mennyire megváltoztatta Dave már
most az életemet, sőt, azt is éreztette velem, milyen lenne, ha megcsókolna,
rengeteg olyan helyzet szerepelt az álmomban, ami eredetileg is megtörtént. A
legeslegidegesítőbb az volt, hogy ÉLVEZTEM! Hogy fogok így a szemébe nézni? Te
jóságos légy kaki! Végem van! Nem Nora, nincs véged! Túlteszed rajta magad,
igaz, hogy nincs min túltenned magad, de akkor is megteszed és kész!!!!! Oké,
most mész, elkészülsz és elmész futni, hogy kiszellőztesd azt a nem normális
fejedet és még körbe is tudsz nézni a városban!
Dave gatyója :D
Miután ezt így megbeszéltem magammal
elkészültem és kiléptem a szobámból. Legnagyobb döbbenetemre kit találtam a
nappaliban a tévét bámulva? Hát, nem egy „szőke” libát, aki folyamatosan
viháncol? Dehogynem! Majd megszólalt a nyafka kis hangján:
-Dave, ez ki? – te jó ég, hogy idegesített ez a hang! Hát,
még a ruha, ami rajta volt, inkább illet volna egy újság címlapra. Mondjuk, a
Playboy lehet örült volna egy ilyen „ruhának”.
-Hah? Mi? – értetlenkedett a kérdezett és pár pillanat
múlva meg is jelent egy szál Bermuda gatyában! Na, itt volt az a pont, hogy ki
akadtam. Nem csak azért, mert
eszméletlenül nézett ki az izmos (koskás)hasa, de még képes egy ilyen agyilag
szőke libával a kanapén ki tudja mit csinálni. Csak mérgesen felvontam a
szemöldököm és elindultam az ajtó felé. – Várj, ne, had magyarázzam meg! –
kérlelt, de én csak mentem az ajtó felé és közben előszedtem a zenelejátszómat.
Mikor kiléptem a folyosóra minden csendes volt, hiszen korán keltem. Eltökélten
haladtam a liftek felé, de pár lépés után valaki elkapta a karom és
visszafordított. – Állj meg!
-Nem, Dave. Nem állok meg! Más dolgom van! – Ne nézz rá. Ne
nézz rá.
-Mi? Elmész futni? Hű, hidd el meg vár. – mondta gúnyosan,
majd megváltozott az arca. – Figyelj, nem az volt, amit hiszel.
-Miért érdekelne engem, hogy kivel mit csinálsz? Csak a
tesóm leszel! És szerencsére az is csak a mostoha fajtából! – Vágtam hozzá
haragosan a szavakat. – Szerencsére e szavak hallatára a döbbenettől elengedett
én pedig magasra szegett orral (de komolyan, most, hogy visszagondolok, tényleg
meg emeltem a fejem, mint aki meg volt sértve) elmasíroztam a lifthez és
vártam, hogy megérkezzen. Csak vártam és vártam és a végén ki érkezett meg
mellém? Az a nyafka kis csaj, aki szerencséjére felvett egy nyári ruhát arra a
„szerelésre”, amit még a kanapén viselt. Jut eszembe! Nem szabad arra a részre
ülnöm. Ki tudja, milyen bajai vannak a csajnak.
-Tudod, ez elég önző volt tőled! – kezdte én meg hatalmas
szemekkel rá néztem. Mi baja van? – Ha később jöttél volna ki, lehet, hogy
sikerül elcsábítanom. De így... – ciccegett. Ha lehet nagy tányér méretű
szemekkel néztem rá. Ismétlem, mi baja van? Hangosan is kimondtam:
-Mi bajod van?
-Hát, te azt hitted, hogy lefeküdtünk nem?
-Miért érdekelne?
-De ha nem érdekel miért viharzottál el olyan hirtelen?
-Nem, futni megyek. Mozogni. – mondtam és közben még
aprókat bólogattam is.
-Azt értem, de Davet sem akartad meghallgatni.
-Nem érdekel Dave. Csak a mostohatesóm lesz. Ennyi.
-Ezt ugye te sem hiszed el? – közben megjött a lift és mi
beszálltunk. – Higgy nekem, te féltékeny vagy! – na, ez volt az a mondat, ahol
elindítottam a zenét és nem hallottam mit magyaráz magának tovább. Mondhatni
hamar megszabadultam tőle, kiszállt három vagy négy emelettel lejjebb.
Én meg egyedül maradtam és a mostani
szokásaimhoz híven agyalok. Most mi van? Féltékeny lennék? Erre a ne mondjam
mire? Na, neeee. Inkább a... Nem, semmi nem jut eszembe. A földszinten
kiszálltam a liftből és odaintettem a portásnak, majd „kiszabadultam” a
levegőre. Rögtön melegíteni kezdtem és pár perc múlva teljes erő bedobással
indultam neki a távnak. Igaz, gőzöm sem volt merre megyek, de majd csak
visszatalálok. Már vagy fél órája futottam mikor valamilyen úton egy térre
értem ki. Valami Piazza delle Erbe, szép tér volt.de én teljesen
eltévedtem. Nem tudtam merre jötem mivel nem figyeltem és különben is az én
cikkakkos útvonalam nem a legjobb ilyen helyezetekben. Hát, csak néztem,
ahogyan az árusok jönnek mennek és pakolásznak. A legtöbbjük látszólag ismerte
egymást. Mosolyognom kellett, olyan megható látvány volt. Közben az én
szerecsémmel az Mp3 lemerült így most csak tettetem, hogy zenét hallgatok.
Igaz
csak a csendet „hallgattam”, de így is megijedtem, mikor egy kéz érintését
éreztem. Automatikusan megrázkódtam és megfordultam. Dave állt velem szemben,
valami furcsa csillogást láttam a szemében, hasonlított ahhoz, amit tegnap a
saját tükörképem mutatott.
-Akkor miért úgy reagáltál? – kérdezte hirtelen és sietve.
-Mi bajod van azzal, ahogyan reagáltam? – kérdeztem vissza.
-Nora! Ne csináld! Láttam az arcod!
-Milyen arcom? – kérdeztem teljesen elgyengülve és ezt az
érzést csak az váltotta ki, hogy kimondta a nevemet. Atyám! Ne!!!!
-Nem fogom ábrázolni.
-Helyes! Mivel nem is vágtam semmilyen arcot! És ha vágtam
volna csak azért lett volna, mert egy szinte pucér csaj ült a kanapén! Tudod,
milyen érzés ez reggel mikor még szinte alszol, egy csajt találsz a díványon!
Te is kiakadnál!
-Igazad van, nem magyarázom meg, hiszen csak a bátyád
leszek, ja, igen meg az a személy, akitől életed legjobb csókját kapod!
-Mi?
– döbbentem meg és még folytattam volna, de nem bírtam, mert Dave megtámadta az
ajkaim. Elsőnek el akartam lökni, de eszembe jutott, hogy múltkor sem sikerült,
így hát inkább visszacsókoltam, aminek látszólag nagyon örült. Mámorító érzés
volt, főleg, hogy tényleg csak az ajkaink játszottak. Majd egy idő után lassan
elszakadt tőlem, nagyon lassan. Én ezt a pillantott vártam, hogy megszólaljak.
– Ez neked csók? – meglepődve nézett rám, majd visszahajolt, hogy megint
megcsókoljon. Most vadabb volt, nem hagyta magát „megfélemlíteni”, hanem
ellenállást nem tűrve nyomult tovább. Majd mikor érezte, hogy engedni fogom
(talán) megnyalta az alsó ajkamat, én pedig tovább engedtem őt, így nyelvünk is
élvezetes táncba kezdett. Nem sokára (túl korán volt) elváltunk egymástól.
– Dave, én...
-Nem érdekel. – mondta én pedig megszeppenve elhallgattam.
Lassan könnyek gyűltek a szemembe. Ezt ő is látta, így hát felsóhajtott. –
Nora, én nem úgy...
-Nem érdekel. – mondtam és elrohantam arra amerről
emlékezetem szerint jöttem, de utánam jött! Elkapta a karomat és
visszaperdített maga felé.
-Figyelj! Én nem akartalak megbántani... semmivel sem, de
csak ez tud megvédeni. – érdekesen nézhettem rá, mivel magyarázkodni kezdett. –
Tudod milyen világban élünk. Nem akarom, hogy bajod essen. – csak bambán néztem
rá. Mi van?
-Dave... Te hülye vagy. – mondtam egyszerűen és még mindig
folytak szememből a könnycseppek.
-Mi?! Most mi... Nora. Ne csináld!
-Mit ne? Ne lélegezzek? Megtehetem! Ne vágjak arcokat?
Megtehetem! De elsőnek neked kéne, eldöntened mit akarsz! – vágtam hozzá és
elindultam. Majd miután tudatosult bennem, hogy gőzöm sincs, hol vagyok,
megfordultam. Hiba volt. Dave győzelem ittasan elvigyorodott és egy lépéssel
átszelte kettőn közözött a távolságot és megint megtámadta ajkaimat. Egy idő
után letörölte a könnycseppeket az arcomról és belemosolygott csókunkba, mire
én hallattam egy mérges morgást, majd én is elmosolyodtam. Mire még közelebb
húzott magához, így testünk már teljesen egybe ért. Boldogan (!) simultam bele
karjaiba, majd kénytelenek voltunk levegőt venni. A homlokát az enyémnek
döntötte és úgy vigyorgott rám, mire én megütöttem. Csak egy pisit, de még így
is felnevetett. – Ne röhögj! – mondtam, mire olyan kis csúfondáros mosoly
terült szét az arcán.
-Miért is ne?
-Mert még haragszom rád! – na, végre lehervadt a vigyor a
képéről.
-Nora... – kezdte ijedten, mire felnevettem.
-Hiszékeny vagy! – mondtam, mire felvonta az egyik
szemöldökét és fenyegetően rám nézett. Én megijedést színleltem és elkezdtem
rohanni, de természetesen utolért. Elkapott és megint megperdített és mikor
vele szemben megálltam megcsókolt, lassan csinálta, amivel halálra idegesített.
Mohón kaptam ajkai után és ő megint elmosolyodott rajtam. – Ne mosolyog már
folyamatosan! Elrontod a pillanatot. – motyogtam, mire eltolt magától és
felnevetett. Mire én csak vágtam egy grimaszt és elindultam. Legnagyobb
sajnálatomra hagyott elmenni, de mikor a sarkon tovább akartam menni, egy kéz
kapott a derekam után.
-Neked lét elemed az eltévedés? – kérdezte kuncogva.
-Igen, én is örülök, hogy itt vagy. – mondtam bosszúsan.
-Na,
ne légy ilyen. Picur! A másik irány. – figyelmeztetett mikor tovább akartam indulni.
Visszahúzott, így a mellkasának ütköztem.
-Magyarázd már el nekem légy olyan szíves. Miért voltál
velem olyan...bunkó? – kérdeztem.
-Féltem. Nem ismertelek és... – miközben beszélt egyre
közelebbről hallottam a hangját, majd miután az ésnél abba hagyta a
mondandóját, egy finom érintést éreztem a nyakamon. Majd még egyet és utána
egyre többet.
-Mond...te most mit csinálsz?
-Hát, legjobb értesüléseim szerint csókolgatom a nyakadat.
-De miért a nyakamat? – kérdeztem, mire kuncogva
megfordított és a számra adott egy puszit.
-Most jobb? – mivel durcás képet vághattam felnevetett és
magához ölelt. – Gyere te kis mohó, még visszaérünk reggelire.
-Kaja! – kiáltottam fel és futni kezdtem. Természetesen a
rossz irányba, de még idejében rám szólt. Szegény, majdnem fetrengett a
röhögéstől. No comment. Dave vezetésével hamar visszataláltunk a hotelhoz én
meg égtem rendesen, mivel mindig a rossz irányba akartam menni. Kellőképpen
szórakoztattam, azt hiszem.
Miután ily szerencsésen visszataláltunk,
már csak a liftet kellett túlélnünk és mehettünk reggelizni. Számomra még a
legfontosabb (igen, fontosabb, mint a reggeli, nekem!), hogy meg tudjam mi is
van most?
A
felvonóra sajna várni kellett, én meg a lábammal doboltam, hátha így gyorsabban
jön. Dave meg csak vigyorgott, mint a vadalma. Mit mondjak, nem segített
lenyugodni.
Mikor
a lift megjött szinte berobbantam a kis helységbe és egyenesen a hideg tükörnek
támasztottam a fejem. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó, majd váratlanul egy
kéz megpördített, az ajkaimat pedig váratlan támadás érte, mind ezt Dave
személyében. A mostani alkalommal megpróbáltam elhúzni tőle a fejem, de minél
inkább távolodtam, annál közelebb jött. Végül én a tükörhöz simulva találtam magam,
ő pedig a fejem mellett támaszkodott két oldalt. Mikor elfogyott a levegőnk
befejezte én meg rögtön letámadtam a kérdésemmel.
-Ez most mire volt jó?
-Hmm. – „mondta”, majd egy idő után felsóhajtott. – Oké.
Most mi a baj?
-Élsz! – vágtam hozzá durván és a hatáskedvéért még meg is
ütöttem. Majd még egyszer, miután harmadszorra is megtettem, hirtelen a
gombokhoz ugrott, (na, jó lépett, de ez részletkérdés) és leállította a liftet.
Aztán visszafordult én meg tovább „vertem”. Egymás után kapta el a kezeimet, majd
izzó tekintettel visszatolt a tükörig, amitől eltávolodtam.
-Igen? Élek? Ez a bajod? Mi lenne, ha nekem nem hazudnál,
ha már magadnak megteszed?
-Én hazudok magamnak? Én? ÉN?! – aprót kiakadtam.
-Ugyan Bella, te is tudod, hogy azt teszed! – elakadt a
lélegzetem.
-Soha többet NE merj Bellának hívni! Soha többet! –
fakadtam sírva a mai napon már másodszor. Kicsit untam már. Erre a reakciómra
Dave TÉNYLEG megijedt. Újra indította a liftet és odaállt elém.
-Nora, figyelj. Figyelj rám! – ismételte mikor nem tettem
meg. Mivel még mindig lehajtott fejjel álltam, felemelte az arcom az államnál
fogva. – Figyelj! Sajnálom. – mondta és lecsókolt pár könnycseppet az arcomról.
Hihetetlenkedve felnevettem, mire lehajolt és...Nem történt semmi, mivel
kinyílt a lift ajtó és a tegnapi néni állt ott.
-Hah! Tudhattam volna, hogy maguk hátráltatják a liftet!
Már öt perce itt állok! – háborgott, mikor észrevett minket. Dave pedig
megmerevedett, ahogy volt, én viszont majdnem megpukkadtam a visszafojtott
nevetéstől. Ezt ő is látta és egy varázslatos mosollyal ajándékozott meg. –
Fiatalúr! Követelem, hogy hagyja békén azt a szegény lányt! Ne fenyegesse! –
na, erre aztán nem bírtam tovább és kitört belőlem a röhögés. Szívből kacagtam
úgy tíz másodpercig, majd Dave megszólalt.
-Mint mondtam. Semmi köze hozzá mit csinálok a barátnőmmel
és csak mellékesen közlöm: nem bírnám bántani. – most én fagytam le. Mi?! Ez
most mi? De hát, ő...egy...Mi?
-Ugyan fiatalúr! Nem bírná bántani.
-És ilyenkor mit csinál? Házasság előtt! – Mi? Döbbentem le
teljesen a néni monológján. Ez nem normális. Házasság? Davvel? Kösz, de inkább
megbeszélném vele, most mi is van. Dave arcát sajna nem láttam, mivel elfordult
a néni felé.
-Beszáll vagy nem? Tudja, reggelizni szeretnénk még a mai
napon. – köpte szinte a szavakat jövendőbeli...nem tudom mim. A néni a
hüledezéstől nem tudott megszólalni, így Dave megnyomta a gombot még egyszer. –
Látom nem. – jelentette ki, majd becsukódott az ajtó.
-Dave... – kezdtem.
-Ne.
-De ké...
-Nora. Kérlek, ne beszélj! Majd fent rendben? – vágta rá
kicsit idegesen. Lehajtottam a fejem és szipogtam párat az előző jelenetem után
(a sírásra gondolok). Hirtelen egy kéz simult az arcomra és Dave nézett velem
farkasszemet. Fölém hajolt, de nem ért hozzám, csak a homlokát támasztotta az enyémnek
és úgy maradt. Mikor a lift megállt még mindig így álltunk.
Kiszálltunk
és a szobáig csendben sétáltunk. Mikor beléptünk nem várt személyek fogadtak
bennünket.
Sziasztok!
Tudom, hogy késtem vele, de egyébként sem kaptam komit hozzá, szóval... Oh, igen, aki a bad gombra kattintott nagyon szépen kérem, hogy egy komiban segítsen, hogy mi nem tetszett neki. Nagyon örülnék neki. :) Előre is köszönöm. :) szóval nehezen, de sikerült összekaparnom valami ihletet, de most itt vagyok. Most majd megint eltűnök pár napra, de majd hozom a következő fejezetet a Love, summer, and us-ból, amint visszajöttem. már kész van. Oh, még egyszer nagyon sajnálom Lorelay Even, de a komidat eltette valahová, így csak most nem rég láttam, és igen benne vagyok a cserében, válaszd, amelyiket szeretnéd. :)
Pusz: Dorothy H.
„Ketten maradtunk.” Visszhangzott a fejemben Theo mondata. „Ketten”,
egyedül, egy konyhában, amit – jutott eszembe – ki kell takarítanom. Ki tudja
Bináék mit csináltak. Oké, ezt körülbelül lehet tudni, de azért nem árt. Én
arról az asztalról enni szoktam. Na és Jenny. Hát, érdekes „jelenet” volt, Bina
picit kiakadt, de elsimult a dolog. Ennyi. A takarító szerek felé vettem az
irányt, hogy kerítsek valamit, bármit, amivel eltüntethetem, hogy mit csináltak
Bináék az asztalon. Szóval, elsőnek neki álltam letörölni az asztalt, majd a
székeket és hirtelen neki mentem Theonak. El is felejtettem, hogy ő itt maradt.
Félszegen rá mosolyogtam és tovább törölgettem a székeket.
-Ma is volt „rohamod”. – nem kérdés volt.
Megállapította és a rohamod szónál apró macskakörmöket mutatott. Nem
válaszoltam, csak megvontam a vállamat.
-Nem érdekes. – nyögtem ki végül pár perc csend
után.
-De igen az. Mit láttál?
-Nem tartozik rád. – Nem tudom, valahogyan semmi
kedvem nem volt neki elmondani mikor és hogyan kaptam az első csókom. Na, jó
nem az első, de én akkor úgy éreztem.
-Oké. Akkor én, most beviszlek a kórházba.
-Mi? Nem. Nem viszel te engem sehová.
-Dehogynem! Emlékszel mikor az orvos azt mondta,
hogy ilyenkor be KELL vinni téged?
-Ugyan, miért? Mert visszaemlékeztem egy napra?
Nem habzott a szám és nem rángatóztam összevissza. Szóval jó lenne, ha végre
békén hagynál a hülyeségeiddel! – ordítottam vissza. – Bina is ott volt a
kórházban, ő mégsem akart becipelni! Mondom ő látta, hogy mi történt nem csak
elképzelte!
Tudtam, hogy nem szabadna ilyeneket mondanom, de a szavak csak úgy
ömlöttek belőlem és nem akart az áradatnak vége lenni. Hirtelen eszembe jutott
egy érve miért nem mehetek el (nem tudom honnan jött, de egy próbát meg ért).
„Ma van a válogatóm”. Már nem is emlékszem, hogy milyen válogató volt.
-Hogy sikerült a válogatód? – kérdeztem, úgy,
mint aki 7 éve fel akarja tenni a kérdést, mert hát végül is így is volt. Theo
meg is döbbent rendesen.
-Hát... – túrt bele a hajába. – Végül is nem
mentem el. Nem volt nagyon értelme. – fejezte be szomorúan. Nem tudtam mit
tenni, meg kellett őt ölelnem, olyan megtört volt szegény a lámba gyenge
fényében. Percekig csak álltunk nem törődve semmivel, és szorosan öleltük a
másikat. (Istenem, ez, de giccsesen hangzik, de nincs mit tenni így történt).
Egy gyors ötlettől felvidulva megpörgettem párszor a kezemben maradt
konyharuhát (épp az elmosott edényeket törölgettem) és megcsaptam vele. Ő sem
tétlenkedett sokáig. A kezdeti sokkból feleszmélve rávetette magát a másik
rongyra és visszatámadt. Mint két kis ovis úgy csépeltük a másikat, közben
pedig az elengedhetetlen röhögés harsogott a konyhában. 10 perc után nem bírtuk
tovább én szó szerint a padlón feküdtem és tiszta szívből nevettem, Theo pedig
rajtam röhögött, de úgy, hogy egy retardált fókára emlékeztetett. Éreztem, hogy
talán mondani kéne valamit, de ez két okból sem ment, először is nem bírtam
beszélni a röhögéstől, kettő halványlila gőzöm sem volt, hogy mit kéne
mondanom. Aztán lassan, homályosan derengeni kezdett valami, amit apa nyögött
be a repülőn, de csak fél füllel hallgattam. „Jó lenne, ha bocsánatot kérnél tőlük, mindenkit nagyon megrázott, hogy
eltűntél”.Már sok ideje nem
mondtam, ki őszintén ezt a szót. Itt az alkalom, hogy begyakorold újra
gondoltam magamban. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak, majd a biztonság
kedvéért megismételtem e mozdulatot.
-Sajnálom. – ejtettem ki végül olaszul a szót.
Tudtam, hogy érti, Andától is mindig így kértem bocsánatot, azokért a
dolgokért, amiket amúgy ketten követtünk el. Hosszú percekig csak nézett rám
bambán (és ha már itt tartunk, megjegyezhetném, hogy nagyon cukin? Mikor lett
ennyire cuki?), így fogtam magam és elindultam a szobám felé, hogy majd csinál
valamit, mikor felépül az esetleges sokkból. Egy kéz ragadta meg a
„bicepszemet” a következő pillanatban megint Theo karjaiban találtam magam.
-Jó éjszakát. – suttogtam és el akartam indulni,
de visszatartott és erősen fogott. Komolyan nézett rám, én meg elkezdtem
agyalni, hogy mi baja van.
-Miattad volt. Minden. Az egész hülyeség. –
simított végig az arcomon (még egy megjegyzés: k*rvára jól esett), nekem pedig
lassan leesett mit is mondott.
-Az egész? Azt mondod miattam jártál Emilyvel? –
döntő kérdés, ha...ha...szóval, ha azt mondja, hogy... Na, igen... Mit mondjon?
Hogy igen? Az sértő, vagy megnyugtató (akkor ugyanis nem szerethette vagy
igen?) Ha nemet mond? Akkor mi lesz? Ő mondta, hogy minden? Mit jelent az, hogy
minden? Tényleg minden? Vagy csak a felszín mindent? Vagy most ez mit jelent?
Hogy szeret? Hogy hiányoztam neki? Hogy jó, hogy itt vagyok? Hogy örül nekem?
Vagy egyszerűen közölte, hogy minden az én hibám?
-Más volt, mint te. Segített. Segített, hogy ne
rád gondoljak folyamatosan. – zihálta, nekem meg elakadt a lélegzetem. Ez gond
is lehet. (Miről beszélek én itt igazából? Hogy azt hiszem, tetszem neki? Azt
nekem mióta gond? Volt már pár pasim...Igen volt pasim, csak hát, egyik sem
volt előtte a barátom... javítok: legjobb barátom. Szóval, most nekem kéne
lépnem? Aztat azért nem! Ő a fiú! Pech a nem elég bátor hozzá.) szóval, míg én
így rágódtam magamban, Theo csibészesen villantott egy féloldalas vigyort.
(Utálom is érte. Minek neki ilyen szép fogsor? Adja oda egy színésznek!) majd,
lehajolt és nyomott egy puszim a szám sarkára, mint egy félre csúszott baráti
puszi. Nem csókoltam meg, nem adhattam meg neki ezt az örömöt. Egyszerűen nem
és kész.
-Jó éjszakát, Emma. – suttogta szinte hangtalanul.
Biccentettem, mert ha megszólalok, biztosan valami marha nagy hülyeséget
mondok. Megfordult én pedig hagytam elmenni, igaz több jelét is mutatta annak,
hogy maradna még. Odaálltam a mosogatótál felé és a maradék vizes tányérokat
néztem miközben a pultot támasztottam lihegve. Mikor meghallottam, hogy indul
egy autó (csak Theoé lehetett) felnéztem és még láttam, ahogyan kifordul az út
felé és elhajt. Nem bírtam tovább, a rongyot (ami még mindig a kezemben volt
valamiért) bedobtam a tányérok közé és a szobámba rohantam és szinte sikítva
dobtam le magam az ágyra, és az én szerencsémmel pont egy párnába érkeztem,
fejjel. Vakon kutakodni kezdtem a telóm után, majd mikor megtaláltam
szitkozódva dobtam távolabb magamtól. Túl késő van bárkit is felhívni (na, jó
Binát, vagy Andát hívnám, de akkor is). Idegesen ütögettem a párnákat magam
körül, de nem bírtam döntésre jutni a nem tudom miben csak zakatolt az agyam
rendesen. Igaz ez lehetetlen, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy
elaludtam.
Ki a....telefonál ilyen korán? Indultam el kissé
kómásan a telefon felé, majd visszafordultam, hogy felvegyem a mobilt.
-Halló? – nyöszörögtem bele álmosan a kis
mikrofonba.
-Szia, lustaság, hallom felkeltettelek. –
hallottam meg Anda vidám hangját. – Csak gondoltam érdekelne egy szobafestés a
haverokkal. Jaj, és ha nagyon ráértek jöhetnétek lim-lomokat válogatni. A
többiek már itt vannak, ők nem aludtak ennyit szóval te hozod el a festéket.
Rendben? Helyes.
-Várj. Lemaradtam ott, hogy szia, lustaság. –
mondtam zavartan. – Egyáltalán mennyi az idő?
-Már fél kilenc.
-Már? Inkább még csak! És miből is kéne megvennem
azt a festéket? És milyet? És ki van ott?
-Tudod, kicsit morcos vagy reggelenként. Tim
tudja, melyik festéket adja, és ne ijedj meg, de adni fog pár hengert is. És az
egész díszes társaság itt tobzódik, már vagy egy órája és reggeliznek.
-Reggeli. – kordult meg a hasam. – Megyek!
-Na, látod, én megmondtam.
-Már régen is mondtam, hogy szokj le erről a
mondatról. Fél óra és ott vagyok, hagyjatok nekem valami kaját, mert éhen
halok.
-Igen is Emma királylány. – nevetett fel Anda és
még mi előtt bármilyen módon kommentálhattam volna a mondatot, lerakta.
-Na, ilyen mázlim is csak nekem van. – morogtam a
fürdőbe dülöngélés közben. Lefürödtem, igaz szinte teljesen feleslegesen, ha a
fiúk is festenek. Tiszta nem tudom milyen színű leszek mire végzünk. A
gardróbból a világ legolcsóbb, legkínaiabb pólóját szedtem elő, mellé pedig egy
még rongyosabb farmer sortot választottam az ablakon kinézvén. Kissé meleg
napnak indult, már minimum 40 fok volt árnyékban és még nem volt kilenc.
Egy gyors fogmosás és fésülködés után bevágtam
magam a Jeepbe és a város felé vettem az irányt. A festékbolt semmit sem
változott, így hamar megtaláltam. Belépve az ismerős illat megcsapta az orromat
én pedig boldogan szívtam be többször is egymás után. Egy gyors jó reggelt és
egy kapkodva elmesélt kérés után már léptem is ki az utcára és pakoltam be az
autóba a megszerzett árut. A lehető legegyszerűbb úton mentem Andához és
döbbenve konstáltam a „rengeteg” autót, na, jó maximum hat volt, de ebben a kis
városban ez már tömegnek számít. Kipattantam és a konyha felé vetem az irányt,
mert onnan hallottam a legnagyobb hangzavart. Mikor beléptem egy veszekedő
Jenny - Zach párossal találtam szembe magam, amin egy picit megdöbbentem.
Kikerülvén őket egy durcás Emilyvel akadt össze a tekintetem, de hamar elnézett
a másik irányba és elemezte mit csinál éppen Tony. Ezt követően az éppen
jóllakottan hátra dőlt Johnny vált láthatóvá, majd a fejét csóváló Bina, aki
talán még nálam is szakadtam ruhában volt. Theo pedig a pultnál ülve
reggelizett. Anda a dupla (!) tűzhelynél álldogált (már ha azt nevezhetjük
álldogálásnak, hogy közben minden felé forgott ellenőrizvén, hogy mindenki
jóllakott, vagy éppen a lelki állapotukat elemezvén, mert hát, egy
pszichológustól minden kitelik) és Theot hallgatta, aki valamilyen sült almáról
hablatyolt neki. Szóval mikor apa belépett a konyhába, ahol már tízen álltunk,
ültünk, kiabáltunk (Jenny, és Zach) ezért, aztán senki sem hallotta, hogy apa
bejött és beszélni próbál.
-Csendet! – kiabálta el magát, ami még nekem is
hangos volt, nem hogy az előtte ülő Johnnynak, aki vagy fél métert ugrott a
székről, ülőhelyzetből! – Meg vagytok veszve? Nem hallom a saját hangomat! Na,
így már jobb. – mondta, mikor már csak Jennyék veszekedtek tovább (ezt még
mindig nem értettem). – Eligazítás. Az emeleten van, három szoba ebből már csak
egyet kell festeni, meg a folyosó, oda belőletek pont elég lesz négy ember.
Lehet választani.
-Mi az, hogy négy ember? – akadt ki Emily.
Felvontam a szemöldököm, ez nem normális, ezen akad ki? Örüljön, hogy együtt
lehet az áhított Tonykájával.
-Elég. Nos, a garázsba rengeteg cucc van, azt is
ki kéne válogatni, hogy mi megy vásárra és mi nem. Ehhez elég a maradék négy
ember. Én arra gondoltam, hogy a lányok mennek festeni és a fiúk pakolni, de
van egy olyan érzésem, hogy ez így nem fog működni. Várom a javaslatokat. –
nézett Theora. Remek, ezek szerint drága Theonk osztja be az embereket.
-Szerintem úgy kéne, hogy legyenek fiúk is a
festésnél, mivel mi nem vagyunk olyan magasak, mint ők. – szólaltam meg.
-Igen, én is ezt akartam, mondani. – helyeselt
Theo. – Szóval...
-Én megyek festeni, ezzel a naplopóval itt. –
húzta magához közelebb Johnnyt Bi.
-Hé! Én nem is vagyok naplopó, csak szeretek
pihenni.
-Aha. – szólt bele Jenny is, aki csak legyintett
arra, hogy Zach követelte, hogy figyeljen rá.
-Elég! Koncentráljatok a feladatra! – próbált
rendet teremteni apa.
-Ez kettő, kell még kettő. – számolt Theo.
-Gratulálok, legalább ezt ki tudod számolni. –
mondtam csípősen és Theo már vette a levegőt, hogy visszavágjon de Bina megint
csak közbe szólt.
-Emma is jön velünk. – jelentette ki, ellent
mondást nem tűrő hangon, úgyhogy nem is mertem húzódzkodni, hogy én nem akarok.
Csak sóhajtottam és kimentem a kocsihoz a festékekért. Hirtelen egy kéz jelent
meg mellettem és dühösen kezdte el kikapkodni a dolgokat.
-Mi a baj Zach? – kérdeztem békítő hangon.
-Jenny nem normális.
-Mert el akar hívni arra a bálra vagy mire?
-El akar hívni? – kerekedtek ki a szemei.
-Ööö... hoppá. Nem mondtam semmit. Miért min ment
a vita? – érdeklődtem mosolyogva.
-Benyögtem, hogy nem tud táncolni, ő meg ezen
kiakadt és követelte, hogy vonjam vissza.
-Beteg vagy. Tudod, hogy azzal indul minden egyes
szépségversenyen.
-Igen, de te ezt honnan tudod?
-Bina mesélte...valamikor.
-Szóval ezen ment a „vita”. És már nagyon unom. –
kérdőn néztem rá, ezért folytatta. – Minden egyes alkalommal, amikor huzamosabb
ideig vagyunk „összezárva” kitör a veszekedés valamin.
-És, hogy szoktatok kibékülni? – értetlenkedtem.
-Úgy, hogy megint összekapunk valamin. – röhögött
fel kedvetlenül.
-Te, tudom, hogy hülyeség, de randiztál már vele?
-Tudod, hogy Bina, hogy reagálna rá? Kikaparná a
szemem.
-Miért mi baja van Jennyvel? – ezt valahogy sosem
értettem. Nekem nem volt vele bajom, csak Biért álltam ki vele szemben.
-Hát, az úgy volt, - indultunk el a ház felé tele
kézzel.– hogy mikor még nem laktatok
itt, ők barátnők voltak. És pont mikor ideköltöztetek vesztek össze valami
gyermeki hülyeségen és Bi mondhatni átpártolt hozzád. Te voltál a másik véglet.
Jenny volt a kiskirálylány, te meg a nagyszájú „cselédlány”. Különböztetek és
ez Binek tetszett. Veled nem kellett cuki kis rózsaszín ruhákba bujkálnia és
le-föl flangálnia egy folyosón. Ennyi a történet és ezen mindig jobban és
jobban civakodtak és végül ez lett a vége. – értünk be a konyhába, ahol már
csak Jenny álldogált.
-Hát, Zach, én azért megpróbálnám. – mondtam
sejtelmesen és mosolyogva eloldalaztam a lépcső felé. – Basszus...kulcs! –
ejtetem el pár henger ecsetet.
-Mi van már? – hallottam egy ideges hangot,
miközben azon ügyködtem, hogy felvegyem, a leejtett had ne mondjam mit, de
közben el ne ejtsek egy másik...- ot.
-Mi lenne, ha nem csak ott álldogálnál és
nézelődnél, hanem levonszolnád idáig a seggedet, hogy segíts? – kérdeztem
vissza. Egy sóhajtás után megjelent egy kéz, de nem az ecsetet emelte fel,
hanem a fülemtől az államig simított végig az arcomon.
-Jobb? – kérdezte Theo csibészes (vagy milyen)
vigyorral.
-Azt kértem, hogy segíts, nem pedig, hogy
gyermeteg álmaidat éld ki az arcomon. – vágtam vissza kicsit már idegesen.
-Bocs, hogy élek. – vett el tőlem pár dolgot.
Válaszul csak egy grimaszt vágtam felé és felsétáltam a lépcsőn. Igaz itt a
sétálás kicsit erős kifejezés, inkább botorkáltam felfelé.
-Tessék. – vágtam hozzá Johnnyhoz egy hengert. –
Hogy vagy képes feküdni ezen a piszkos valamin?
-Ezt én is kérdezhetném tőled. – gáncsolt el, így
én is a földre kerültem.
-Bunkó! – morogtam és Bina segítségével felkászálódtam.
– Ne röhögj! – löktem a szavakat Theo felé, aki már az ajtót csapkodva nevetett
szenvedésünkön.
-Nyissa már ki valaki ezt az izét! – nyöszörgött
Bina, aki épp az egyik festékes dobozt próbálta felfeszíteni.
-Ne így! ki fog folyni az összes festék! – szólt
rá Theo (még mindig röhögve) és lehajolt, hogy megmutassa neki, hogy is kell
ezt. Nem bírtam ki és végig mértem hátulról, hát megérte. A halászgatya
tökéletesen állt rajta...mindenhol. Atyám, kikészülök. Hogy leplezzem, azt,
hogy képes voltam elvörösödni (de komolyan, elvörösödtem azon, hogy végig
mértem Theot, gondok vannak velem) lehajoltam és belemártottam az ecsetet a
festék be és értelem szerűen az egyik falat kezdtem el festeni. Csendben
festettünk egészen addig, míg Zach meg nem érkezett egy magnóval és maximumon
nem hagyta nálunk. Na, ezen kitört a veszekedés. Az egyik szám nekünk,
lányoknak nem tetszett, a másik a fiúk szerint volt túl nyálas, a végén csak
találtunk egy jó adót, ami mindannyiunknak tetszett. Éppen Bina egyik kedvence
ment és lelkesen énekelni is kezdte. Avril Lavigne mellett ő is zengte a
Girlfriend-et, megjegyezem elég lelkesen és szépen. Közben Johnny odaállt mögé
és átkarolta a csípőjét, a lány pedig boldogan hajtotta a vállára a fejét
tovább énekelve (immár halkabban a számot. Mosolyogva néztem őket egy darabig,
de aztán visszafordultam a falamhoz. Következőleg mikor felpillantottam Bináék
éppen kihátráltak a szobából, vagyis Johnny hátrált és húzta magával
barátnőjét. Csak lemondóan megráztam a fejemet és tovább mázoltam a falat, míg
egy puffanást nem hallottam. Odanéztem és hangos nevetésben törtem ki. Theo
belerúgott a rádióba, az pedig magától adót váltott, most pedig szitkozódva
próbált valamit keresni Mozart helyett. Mosolyogva húzogattam tovább az ecsetet,
mígnem a Los Angelesi rádiót nem hozta be valahogyan.
„Tájékoztatjuk
a gyárterületen versenyzőket és más érdeklődőket, hogy augusztus 15-én megrendezzük
az egyik legnagyobb versenyt. Jelentkezni e-mailben vagy a helyszínen. És vagy egy
betelefonálónk is a témához! Hallgatunk Dominic!:
Na, helló csajszi!
Tudom, hogy hallasz! Ne tagadd! Ezennel kihívlak a versenyen, mint egy visszavágót,
mivel leléptél mielőtt rendesen vezethettünk volna! Na, szia... Emma!”
Némán meredtem a magnóra. Ez nem igaz. Itt is megtalált.
Alig mertem Theora nézni, de megtettem. Összeráncolt szemöldökkel nézet a rádióra,
amiből az előbb volt vetélytársam hangja szólt. Lassan felemelte a fejét.
