Tudom, hogy már megosztottam egyszer, de...

03.01-03.02

Ténykedéseim nyomai az asztalomon hevernek. Tépett, szakadt könyvtári könyvem összecelluxozva mutogatja magát, hogy végre olvassam is ne csak dobáljam. A celluxot és az ollót az asztalon hagyom, a rengeteg papírdarab, ceruza és toll között szinte fel se tűnnek. Sóhajtva nézek körbe apró szobámban, majd lekapcsolom a kis lámpát, megragadom és ugyanazon lendülettel az ágyra vágom szerencsétlen könyvet. A hifin megnövelem a hangerőt és a Sum 41 tovább visítja a nyálas dalszöveget.

A laptopom fényesen világít a sötét szobában, a Facebook kong az ürességtől, hiszen szombat van. Mindenki Menőcsávó buliján csápol. Lecsapom a gép tetejét és felnyomom az olvasó lámpám fényét az ágy felett. Végre kinyitom a könyvet és a betűk közé vetem magam.

Anyám hajnali 3 felé töri rám az ajtót, ordítozik egy sort, majd kitépi a fülemből a zenét és folytatja a sakál üvöltés imitálását. Apám be se néz a szobámba, csak bekapcsolja a TV-t és a hírcsatorna bámulásába kezd. Nagyokat pislogok, próbálok az apró betűk után anyámra fókuszálni.

Alig tíz perc szakadatlan mutogatás és hegyi beszéd után, anyám kimegy és sértetten becsapja az ajtót maga mögött. Ránézek az órámra, fél 4. Úgy döntök, erre a kis időre, már nem fekszem le aludni, hanem újra felcsapom a könyvfedelét és végig pörgetem a lapjait a könyvjelzőm után kutatva. Fintorogva lépek be újfent Anna Gavalda világába.

Az ébresztő órámat hamarabb észreveszem, minthogy Bon Jovi énekelni kezdene, így a „Have a nice day” helyett a TV bemondó emberke hangjára kászálódom ki az ágyból. Lassan készülődöm a már megszokott sorrendet betartva, felveszem a futóruhám, összekötöm a hajam (már ami maradt belőle), majd kilépve a szobámból csendesen belebújok a cipőmbe, elfordítom a kulcsot a bejárati ajtó zárjában és kilépek a (már) márciusi hidegbe.

Adam Lambert a zenével menekül, én a zenével és a futással. Ritmusra kapkodom a lábaimat, igaz most nem sietek sehová. Végre egyszer ráérek. Az erdő is csak most kezd éledezni, néha számváltások között hallom, ahogy a már visszatért madarak lágy trillába fognak. Mivel gödörben dús (anyám, ezek a szavak) földúton futok, a lábam elé figyelek, ilyenkor úgyis egyedül vagyok. A hobbifutók – mint amilyen én is vagyok – csak később szoktak kibújni a meleg takaró alól. Megborzongok, majd teljes erőből belefutok valamibe. Vagy az állagából ítélve inkább valakibe. Nem esünk el, mint egy nyálas romantikus filmben, kölcsönösen megtartjuk egymást. Hirtelen mozdulattal a fejemhez kapok, a belenyilalló fájdalom miatt.

-          Au. – reagálom le, majd ráfókuszálok az előttem álló alakra. Ez nem lehet. Képtelenség. Neki másnaposan kávét kéne kortyolgatnia.

-          Szia. – néz le rám. – Nem jöttél tegnap. Anyud nem engedett el? – grimaszol, elhúzza a száját, majd meglengeti az arcom előtt a tenyerét.

-          Hahó! Ébren vagy? – röhög ki. Felocsúdok, majd egy laza mosolyt eresztek meg és meglökdösöm kicsit.

-          Hát, tudod, hogy megy ez. Egy rossz jegy és vége.

-          I see. Azért, sajnálom, hogy nem jött össze.

-          Ja, én is. Majd legközelebb. – veregetem meg a vállát, majd lassan tovább haladnék, ha Menőcsávó nem húzna vissza.

-          Mennyid van még? – mosolyog, majd a sportórájára néz.

-          Nem tudom. – rápillantok én is az órájára. 6 óra. Már vagy egy órája kint vagyok. – Uh, lassan végzek. Családi ebéd, meg Maya.

-          Áh, Maya... tegnap volt ő is. Elég jól elvolt. – villant meg egy kaján vigyort és tudatlan sétába kezdünk az erdőből kifelé.

-          Mit művelt? Még nem mesélt. – érdeklődöm, mire Menőcsávó részletesen ecsetelni kezdi a tegnapi napját (nem mintha ezt kérdeztem volna).

Jó két órával később cipő nélkül lépek be a lakásba, majd pár pillanatnyi fülelés után bevágom magam mögött az ajtót. Anyám elejt valamit a konyhában, apám meg csak felhangosítja a TV-t. Sóhajtok és a fürdőszobába vánszorgok, hogy képes legyek túlélni a napot.

03.05

Szitkozódva baktatok a hirtelenjében leesett 10 centis hóban. A csizmám beázik, a kabátomon átfúj a jeges szél. Fázósan topogok a buszmegállóban, valami borzalom visít a fülembe, zenének álcázva magát, hogy kénytelen vagyok kitépni a fülemből a fülest. Kipirosodott hüvelykujjammal nyomkodom a telefon képernyőjét valami hallgathatóbb zenét keresve, persze Murpy-ként a busz is ezt a pillanatot választja, hogy begördüljön elém. Fellépek a magas lépcsőfokokon és levágódom az első szabad ülésre. Letépem a sapkát a fejemről, amitől úgy érzem a hajam égnek áll, ezért ujjaimmal átfésülöm a tincseimet.

Két megállóval később Maya huppan le mellém és gyors sztorizásba kezd a tegnap esti filmről, amit nézett. A suli előtt megpillantjuk Menőcsávót, aki egy szál pulcsiban, kesztyűben és sálban hógolyóval dobálja a.... a akárkiket.

Leszállva a buszról felénk is repül pár, de gyorsan tovább állunk és a mögöttünk leszálló végzős fiú kapja, mind a két hógolyót. Menőcsávó riadt arcot vág, majd sietős léptekkel (mit szépítem, egy gepárdot is megszégyenített volna azzal a tempóval, amivel elsprintelt.

Nevetve és viccelődve lépünk be a kétszárnyú ajtón, és vegyülünk el a többi diák között. A termünkben a szokásos káosz uralkodik, néha szinte hihetetlen mire képes 20 teenagers, ha „bezárják” őket.

Letelepszünk egymás mögé az ablak melletti padsorban, majd röhögve nézzük végig, ahogy a végzős srác (még több hóval megrakodva) bekergeti az osztályba Menőcsávót, aki továbbra is gepárd sebességgel közlekedik, felrúgva a táskámat, papírokat, füzeteket verve le, végül pedig egy padot felborítva távozik a folyosó irányába. Pár pillanatig mindenki döbbent csendben ül/áll, viszont pár másodperccel később mértani pontossággal egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

03.14

Mérgesen huppanok le a székemre, még a füzetemet is lecsapom az asztalomra.

-          Talán valami problémája van kisasszony? – vonja fel a szemöldökét a tanár.

-          Ugyan, mi is lehetne? – hangom szinte csöpög a belesűrített gúnytól, de vagy észre sem vehető vagy a tanár nem vesz róla tudomást.

-          Én is így gondoltam. – bólint, majd a tábla felé fordulva tovább magyarázza a mai témát.

Tovább fújtatok, de Kalmár nem reagál. Csapkodva, hirtelen mozdulatokkal folytatom a vázlatírást, de írásom szinte olvashatatlanná folyik össze. Pár perc után simán csak lecsapom a tollamat és hátra dőlök a székemen.

-          Valami gond van? Nehéz a toll? Megsérült a keze? Segítségre van szüksége? Lemaradt talán? – áll meg felettem végül vészjósló tekintettel a nem-kis-darab ürge.

-          Nincs semmi gond.

-          Akkor miért nem írja a vázlatát, ha szabad érdeklődnöm? – csak vállat vonok, ami tudom, hogy csak jobban felidegesíti az illemmániás tanárt.

-          Most azonnal felállsz és letakarodsz az igazgatóhoz. – megvető mosolyra húzom a számsarkát, lassan felállok és Maya rosszalló fejcsóválásától kísérve kisétálok a teremből.

-          Na, most, hogy duli-fuli kisasszony távozott köreinkből, térjünk vissza... – itt olyan erővel vágom be az ajtót, hogy a vakolat hópelyhekként potyog le a földre.

Elégedett vigyorral indulok el Pista bához, de még a lépcsőházhoz sem érek el, mikor kivágódik az ajtónk és Kalmár indul el felém, olyan vörös fejjel, hogy a folyosó tégla borítása elszégyellhetné magát. Nagy dérrel-dúrral pattog be elém, majd, mint valami gőzmozdony magával ragad és az igazgatóival ellentétes irányba kezd el vonszolni. Közben folyamatosan magyaráz és gesztikulál a szabad kezével. Néha-néha elkapom egy-egy elmotyogott szavát.

-          Elkényeztetett...szemtelenség...illemtudás...Hol a francban van ez a rohadt iroda? - ordítja el magát végül a suli másik felénél lévő tornateremnél, szó nélkül bökök a hátam mögé és jól szórakozom a már ellilulni készülő arcszínén.

03.14

-          Szóval mi történt?

-          Beszélget órán, nem jegyzetel, neki áll feljebb, ha órai munkára egyest adok neki és még az ajtót is csapkodja. – hadarja el egy szuszra a még mindig nem-természetes-színű Kalmár. Felhorkantok, mire Pista bá rám kapja a tekintetét.

-          Valami hozzáfűzni valód van? – felvonja a szemöldökét és egy aprót int felém az állával.

-          Maya lemaradt a diktálásban, így segítettem neki. Sajnálom, hogy zavartam az órát. Ezért nem tudtam leírni az utána következő mondatot. Az egyest pedig igazságtalanságnak érzem, mert azért kaptam, mivel segítettem valakinek. Az ajtót meg a huzat csapta be. – elégedetten fejezem be a monológomat. Kalmár levegő után kapkod (az arcszíne zavarba ejtően gyors változásokon megy keresztül) már füzet fehér képpel. Pista bá meg kérdőn pillantgat kettőnk között.

-          Tehát? Feri? – Kalmár még jobban lesápad, már tudja, hogy én nyertem ezt a csatát (is). – Elmehetsz. – néz rám. Bólintok és egy viszláttal távozom a helységből a lehető legóvatosabban csukva be az ajtót magam mögött. Kuncogva sétálok végig a még kihalt folyosókon az osztályig.

03.14

-          Nem hiszem el, hogy rám kented! – röhög Maya, miután elregélem nekik mi történt. A folyosón ülünk egy ablakpárkányon, Menőcsávó velünk szemben áll és értetlenül ráncolja a szemöldökét.

-          Szóval Pista bá megint megszívatta Kalmárt miattad... Élmény lesz a következő fizika óra. – neveti el a végét és a fejét veri a falba mellettünk, mire mi sem bírjuk ki nevetés nélkül.

03.14

                Hazaérve hümmögve veszem tudomásul, hogy anyáék még nincsenek itthon. Lerúgom a cipőmet, majd zokniban a hűtőhöz vánszorgok, hogy valami kaját keressek magamnak. Egy joghurttal vágok neki az útnak a szobám felé, ahol első utam a hifihez vezet a csend megtörése végett. Automatikus mozdulattal nyitom fel a laptopot, majd lehuppanok a székemre és majszolni kezdem az ebédemet.

Órákkal később már alig látok ki a sok papír alól, ami lassan belepi az asztalomat. Jelentkezési lapok, versenyfelhívások, versek és apró kis jegyzetek borítják már a klaviatúrámat is. Megdörzsölöm fáradt szememet a szemüveg alatt, a kontaklencsét már rég kiszedtem, mert elegem volt belőle. A szüleim még mindig nem voltak itthon, nem is nagyon hiányoztak, el vagyok egyedül.

A Facebook ma már ezerrel pörög, mindenki posztol, likeol és üzenget a másiknak. Becsapom a töri füzetemet, ma már úgyse fogok fel belőle semmit. Gyors mozdulatokkal összébb rendezem a cetliket az asztalon és köszönés nélkül csukom le a laptopot. Megvizsgálom a könyvtári könyvet és elégedetten veszem tudomásul, hogy a remek cellux tudományom még egyben tartja. Szórakozottan süppedek bele a babzsák fotelembe és nyitom fel a könyvet a vége felé. Már csak pár oldal.

05.22.

Gyűlölöm a tömeget. A tömeget, nem az embereket. Maya előttem pattog, szorítja legújabb francia barátja kezét és húzza a Tükörlabirintus felé, míg Menőcsávó boldogan szorítja az én kezemet. Rámosolygok, mire átveti a karját a vállamon és magához húz. Hirtelen Maya, a tömeg és a rengeteg játék zaja elhalkul és már az sem érdekel, hogy lökdösnek és a lábamra lépnek. Halk hangon beszélgetünk, Maya viszont bepattan elénk és hadarni kezd az anyanyelvén, mi pedig nagyban koncentrálunk, hogy megértsük a körülbelül 8 szó/másodperc hadar, angolul. Menőcsávó vigyorogva bólint, mire Maya franciául is eldarálja a srácnak is a tervét, én pedig menekülő utat keresek.

Később, vattacukrot majszolva haladunk a végzetem felé, idegesen birizgálom a neon színű szalagot a csuklómon és próbálok nem felfelé nézelődni. Automatikusan lassítok, ahogy egyre közelebb kerülünk a visító, gyorsan száguldozó játékhoz. Menőcsávó bátorítóan meglöki a vállamat, Maya extra izgatott lesz, mikor a kordonhoz közelítünk. Mindketten húzni kezdenek, mikor megtorpanok és megmakacsolom magamat. Menőcsávó int Mayának, hogy menjenek tovább, majd ő megoldja. Szembe áll velem, homlokát az enyémnek támasztja, kezével nyugtatóan simítja végig a kezemet, arcomat.

-          Mi a baj? – suttogja, derekamnál fogva közelebb von magához. Én pedig befészkelem magam az ölelésébe.

-          Félek. – vallom be, még magamnak is nehezen.

-          Nem kell. Veled leszünk. Biztonságos. – fújtatok, tisztán látszik, hogy nem bízom a gyorsan és magasan száguldó gépezetben.

-          Figyelsz? Jó. Felpakoljuk a két külföldi csemetét, te pedig eszel velem egy fagyit, okés? – mosolyogva magához húz, apró csókot nyom a számra, én fancsali képpel – hogy így elrontom az ő szórakozását – bólintok.

05.22.

-          Sajnálom, hogy...elrontottam a szórakozásodat. – még mindig fancsali képpel ejtem ki ezeket a szavakat, pedig már a jégkrémet majszolgatjuk, és egyáltalán nem tűnik mérgesnek. Elmosolyodik, átkarolja a vállam és közelebb von magához.

-          Ugyan... azért jöttem, hogy veled legyek, nem pedig, hogy itt lent unatkozz várakozás közben. Most? Hova üljünk fel? Óriáskerék? – válaszra sem várva húzni kezd az említett építmény felé, míg a másik kezével sms-t kezd el írni, gondolom Mayának.

05.29.

                Hulla fáradtan esem be a bejárati ajtón, majd megállítva a zenét fülelni kezdek bármi nesz után, ami azt jelentené, hogy a szüleim itthon tartózkodnak. Síri csend. Vállat vonok, újra indítom a zenét, immár fülhallgató nélkül és táncikálva indulok valami vacsora után kutatni. A cipőm félúton csak úgy lerúgom, nem érdekel, hogy apa ideges lesz miatta. A sötét konyhában kitapogatom a hűtőt, majd egy hatalmasat sikítok, mikor egy légző lényt tapintok ki a zúgó hűtőmasina előtt.

-          Apa?! Mit csinálsz itt a sötétben? – végig mérem és elhűlve fűzöm hozzá: - Alsógatyában!

-          Kicsim... mit keresel itthon? Azt hittem Mayánál alszol. – zavarban van. Ideges.

-          Anya? – kiáltok a hálójuk felé, de semmi válasz. – Hol van anya? – hangom gyanakvóba vált át, majd válaszra sem várva, kitrappolok a konyhából. Apám ordít utánam, de nem foglakozom vele, hanem célirányosan a hálószoba felé lövök ki.

06.18.

                A súlyos ajtó hangosan dördül, mire az egész terem némaságba burkolódzik. Anyám katonai tartással ül a kényelmetlen fapadban, apám új barátnője hangosan csattogtatja a rágóját. Idegesen dobolok a körmeimmel (melyek csak apám idegesítésére brutál-zöldre vannak kifestve), apám pedig felsőbbrendű pillantásokat küldözget minden és mindenki felé. Nem bírom ki, hangosan horkantok, mikor tekintete felém villan. Már tudom az egész menetet kívülről: anyám kiabál, apám kiabál, anya bőg, apám röhög, majd ez egész ügyet elnapolják. Elfekszem a padon és fél kézzel lázas üzengetésbe kezdek Mayával és Menőcsávóval.

10.30.

-          El se hiszem, hogy végre vége van. – Anya hosszú hónapok után újra mosolyog. Sőt, vidáman felnevet a hisztiző, rágós ribanc láttán. Én nem nevetek, komolyan lépkedem lefelé a lépcsőn, a szorító érzés a gyomromban még mindig gyötör. Kifejezéstelen arccal nézem, ahogy apám ordítozik a vörös hajú rágós macával.

Maya visítva kapkodja felfelé a lépcsőn a lábait, sietségében majdnem orra bukik. Csendesen viszonzom heves ölelését. Anya lázas mesélésbe kezd Maya és Pierre kérésére, én inkább ebből kimaradok, és az utcát kémlelem. Itt kell lennie. Azt mondta itt lesz.

Egy pontra meredve dübörgök le a lépcsőkön, nem foglalkozom sem Anya, sem Maya kiabálásával.

Alig tudom lefékezni magam, kis híján belé csapódom, de ő még ezzel sem foglalkozik. Inkább magához húz és szoros ölelésbe zár. Az ismerős illat hatására, és az elmúlt hónapok szorongása után, most elemi erővel tör rám a zokogás, nem tudok és nem is akarok már küzdeni ellene.

-         Vége van.

Változás?

Nah, most, hogy esetleg olvashatóbb a blog. :) Szeretnék...elnézést kérni tőletek, hogy eltűntem majdnem egy évig. Mivel elég nehezen rázódtam vissza a nyekes év után és rengeteg plusz órám volt, így csak ....vagyis hát egyáltalán nem volt szinte semmi szabad időm. Nah, most hogy szerintem kellőképpen kimentettem magam áttérnék a blog jövőjére :D
Mivel már nagyon átmentem szappanoperába szerintem, így itt is az újra íráson gondolkodom. Talán határozottabb szereplők, tisztázottabb családi kötelékek, és más egyebek :) Szóval... Ha sikerül valamit összehoznom jelentkezem :)
Kellemes nyarat!
Enough

Könyv

Sziasztok!
Nem tudom emlékeztek e még de úgy pár hónapja (:D) írtam egy könyv ajánlót, ami még nem volt kapható. Ezért most írnék hozzá linket, hogy lehessen nyaggatni anyát/apát/barátot/barátnőt, hogy ezt szeretném.

http://www.smiley-rk.hu/

Szóval, én most ezzel kívánnék kellemes Mikulást és Karácsonyt is egyben!

 A részek, hát...elég rosszul állok velük, de nem tudok mit csinálni, későn érek haza és utána még tanulnom kell, így az írásra szinte semmi időm nem jut (és ahogy látom már nem is érdekel senkit a történet, hiszen semmi reagálás vagy valami nem volt az múltkori részre.).

Pusz:

Enough

17. fejezet

Na, szió! Itt vagyok Pár hét késéssel, amit nagyon esedezem, hogy bocsássatok meg! Teljesen elvoltam havazva, sőt még most is elvagyok! Szóval ez csak egy része vagy mi lenne, de lehet, hogy így marad. (na ezt jól összeraktam). Szóval, jó olvasást és remélem még nem hagytatok el! :) És még annyi, hogy én csak pipákat kérnék, de tényleg, ahogy látjátok már komizni sem lehet (azt hiszem sikerült beállítani :D). Szóval Pipára fel!

Pusz:

Enough

 Hát, a zene, az...hát nem találtam olyat ami szerintem tökéletes lett volna hozzá, így ez lett.

Jaaa, és ez a bejegyzés megünnepléséül szolgál, hogy 5000 látogatóm volt :) ! KÖSZÖNÖM SZÉPEN, SZERETLEKTITEKET!

-          Ez mi volt? – kérdezte Theo teljesen döbbenten. Zavartan néztem rá, nem tudtam rá mit felelni. Most mondjam azt, hogy Dominiccal...

-          Hát...

-          Ugye nem mész el?

-          Még nem tudom.

-          Nem mehetsz!

-          Megtiltod?

-          Nem, de nem mehetsz el.

-          Már miért nem? Mert te megtiltottad? Mert neked nem tetszik? Meséltem már azt az érvemet, hogy nem érdekel, neked mi tetszik és mi nem? – ingerülten sóhajtott egyet, majd az ajtó felé kezdett el rángatni.

-          Mit csinálsz?

-          Megmutatom, miért nem mehetsz el. – mondta miközben már a táskájában turkált, végül pedig egy papír került elő. Egy plakát jobban mondva. Felvont szemöldökkel olvastam végig az írást. Csak címszavak ragadtak meg a fejemben, úgy, mint: lóverseny, augusztus 17., 1500 dollár, jelentkezés és hogy, száguldás.

-          És mit kezdjek ezzel a papírral? – kérdeztem miután valamelyest sikerült összeszednem magam.

-          Te nem tudod? – értetlenkedett tovább. Csak hűvösen, de érdeklődve néztem rá. Majd sóhajtott még egyet és apa után kezdett óbégatni.

-          Ne ordíts, itt vagyok. – szólalt meg egy hang mögöttünk.

-          Nem mesélted neki? Most itt a lehetőség. – vágta hozzá apához a plakátot.

-          Ne csapkodj. – szóltam rá. Csak legyintett egyet és elment. – Szóval...Miről is van szó?

-          Arról...hogy, ... hogy,

-          Nyögd már ki. – türelmetlenkedtem.

-          Ha nem nyerjük meg a versenyt csődbe együnk. – hadarta el egy szuszra. Sokkolva hallgattam végig, míg elmesélte, hogy mióta Johnny úgy döntött, hogy nem versenyzik tovább (ez, mint ki derült nem az én hibám volt) nem találnak normális zsokét, aki leutazna ide és itt edzene. Hát, ezen nem csodálkoztam, ki akarna itt élni?

-          Szóval, most át kéne vedlenem egy hőssé, aki kijelenti, hogy indul a versenyen és ne adj isten meg is nyeri? És ha én mást találok ki? Ha más programom van? Ha nem akarom?

-          Ez már nem csak rólad szól.

-          Tudod mit? NEM ÉRDEKEL! AZ EGÉSZ ÉLETEM ARRÓL SZÓLT, HOGY MEGFELELJEK NEKED, ANYÁNAK, MAJD A NAGYIÉKNAK, DE HOGY ÉN MIT AKAROK AZ SENKIT SEM ÉRDEKELT! SENKIT! Ha tudni akarod, egyszer majd TALÁN megint versenyezni fogok, de most még nem állok rá készen. Sehogy sem! – mondtam dühösen és elcsörtettem. A következő kanyarban viszont az egymásba olvadt Binával és Johnnyval találtam szembe magam és semmi kedvem nem volt, hogy végig hallgassam mit találtak ki a tökéletes kapcsolatukhoz már megint. Inkább az egyik fa felé vettem az irányt, majd feladva a próbálkozást, hogy valaki utánam jöjjön és biztasson vagy lecsesszen, fogtam magam és kocsiba ülve haza hajtottam és valami megtudhatatlan erő a pajtába vezetett.

Storm rekeszéhez mentem és fáradtan neki dőltem a falnak a ló mellett. Ha kutya lett volna, lehet, hogy az ölembe bújik, így viszont csak végig nézte, ahogyan könnyekkel küszködve hagyom, hogy lecsússzak a földig és hangos szipogások közbe elmesélem neki, hogy mi is történt ma. Bár elég érdekesen nézhetett ki hogy egy lóhoz dumálok, egészen addig mi Storm oda nem ment (jó a ment egy erős kifejezés, kinyújtotta a nyakát)  a lovagló felszereléséhez. Lemondóan megráztam a fejem és elkezdtem felszerelni, hogy neki legyen legalább egy jó napja. Alig negyedóra múlva már kint álltunk a mezőn és akaratlanul egy régen olvasott idézet vagy mit tudom én mi jutott az eszembe:

"Csak ketten vagyunk.

Körbenézek a tájon

Ahol nemrégen gyalog jártam,

Lehajtott fejjel, egyedül.

Most lovam büszkén felveti fejét,

Tekintete a távolba mered,

Szemünk ugyanazt a tájat pásztázza,

De most úgy érzem,

Az egész világ az enyém,

Amíg csak a szem ellát.

Hiszen csak egy perc,

Egy apró jel, egy ugrás

És bárhová eljuthatok.

Csak tudatnom kell akaratomat

S ez a fenséges lény, sóhajtásomat,

Egy elsuhanó vágyamat megérezve,

Még meg sem született

Gondolatomat is meghallva

Azonnal nekirugaszkodik."

Mondanám, hogy ez történt, de nem akarok hazudni, csak mentünk, nem figyeltünk semmire, és mint később kiderült senkire, mert hirtelen egy kiáltást hallottam és egy puffanást.

-          Mi a... – kezdtem, de félbe hagytam a mondatot, mikor megláttam, hogy egy emberke az, akit feldöntöttem. Viszont lehetőleg szerencsémre az illető mosolyogva ült fel, így a következő gondolatom nem volt túl szép, mivel felismertem.

-          TE MEG MI A FRANCOT KERESEL ITT? – értetlenkedtem Dominic hirtelen megjelenésén.

-          Hogy-hogy mit? A nagynénémhez jöttem.

-          Az meg ki az?

-          Cassandra Nightblack.

-          Basszuskulcs már! És mit keresel kint a mezőn?

-          Mit tudom én?! Sétáltam!

-          Úgy szóval sétáltál? – már egy ideje előtte álltam és úgy kiabáltam vele. Nem hiszem el, hogy itt van és, hogy Anda a nagynénje! Nem lehet! Nem is mesélte, hogy van...

-          Igen, sétáltam. – eresztett meg egy féloldalas mosolyt, amitől mindig is az ideg kergetett. Közelebb lépett.

-          Szóval? Hogy is van ez? Lecseréltél minket a pacikra? – vigyorgott hülyén.

-          Cserélni? Pacikra? Hány éves vagy? 4? Egyébként meg, ha nem tűnt volna fel, e-l-k-ö-l-t-ö-z-t-e-m.

-          Aha. Vagy meglógtál a verseny elől. – vigyorgott kajánul, végig simított a hajamon és a fülem mögé tekert egy hajszálat.

-          Mit akarsz? – löktem el a kezét. Utáltam ezt a gyereket.

-          Semmit, mondom, hogy csak látogatóba jöttem.

-          Áh, hagyjuk, úgy se mondod meg. – legyintettem és visszamásztam Stormra. Még egyszer levigyorogtam rá. – Figyelj, verseny a városig. – majd elvágtattam arra amerről jöttem.

Fél órával később már a konyhában ültem és magamban kuncogtam a történteken. A telefon riasztott fel kellemes szórakozásomból.

-          Szia Em! Azon gondolkodom, hogy este nem akarsz e eljönni a döntőmre. Milyen ötlet?

-          Imádlak Bi, mondtam már?

-          Nem ma még nem, meg is vagyok ám sértődve.

-          Ezer bocs! Hol, mikor, miben? – kérdeztem az utolsó kérdéssel kicsit küszködve.

-          Hát, ahol szokott, egy óra múlva és valami szépben. Tudod mit? Átmegyek. Na, szióóóóóóó! – és letette. Még ellenkezni sem hagyott, ilyet! Fáradtan bevánszorogtam a fürdőbe és egy gyors zuhany után a szekrény elé álltam nézelődni tudván, hogy Bina úgyis felülbírálja az egész szettemet. Mire ezt végig gondoltam, az említett személy már be is robbant a szobámba és kikapta a kiválasztott pólót a kezemből és egyszerűen visszahajította a szekrénybe!

-          Na! Ezt azért nem kéne! – néztem rá, de ő csak a cuccaim közül válogatott. Végig mértem, már látszólag kész volt, a hátizsákjából meg a hatalmas ruhászsákból ítélve pedig ő már teljesen kész volt. Pech nekem.

-          Tehát! Vedd fel ezt, meg ezt, és ezt, meg áh! Ezt! – szedett elő egy farmert, egy angol zászlós pólót, egy piros tornacsukát és egy szintén ilyen árnyalatban játszó sapit is.

-          Nem lesz nekem melegem? – csak felhorkantott és kihúzta a függönyt, az ablak mögött az égen súlyos felhők keringtek és félő volt, hogy még a parkig sem jutunk el szárazon.

-          Csak, vicceltem. – további szavak nélkül bevonultam a szekrényajtó mögé (J) és felrángattam magamra a ruhákat.

Utána, Bina a fürdőbe lökött be, és egy kis smink után útra indultunk. Kemény egy óra telt el érkezése és távozása között. Rekord. Gondolkodtam, miközben bepakoltunk a csomagtartóba és a hátsó ülésre, majd beszálltunk és Bina padlógázzal elindult. Ismétlen magam: rekordidő alatt odaértünk és mire én kiszálltam a kocsiból, már sehol sem volt. Éljen a társaság! Zavartan sétáltam a színpad felé, majd földbe gyökerezett a lában. Jenny és Zach éppen (megint) veszekedtek, de már szerintem a kibékülős résznél tartottak, mert, ahogyan egymás szájában turkáltak nem volt túl guszta. Sóhajtottam, legalább ők boldogok és jól érzik magukat. Ha lehet még zavartabban lépegettem tovább egészen addig, míg nem találtam a színpad előtt egy szimpatikus helyet és le nem huppantam Theo mellé.

-          Mizu? – karolta át a vállamat, de leráztam a kezét. Fáradt voltam a játékaihoz, meg már úgy minden egyes kis izéjéhez. A mosoly rögtön lehervadt az arcáról és felém fordulva a kezébe fogta az arcomat. – Mit csináltam már megint? Kénytelen leszek listát vezetni ezek szerint. Szóval?

-          Semmit, fáradt vagyok... Mindenhez.

-          Nyugodj meg, alhatsz a vállamon, csak üljünk akkor hátrébb.

-          Ne..m, jó üljünk. – hagytam félbe a mondatot és megadóan utána csoszogtam. A leghátsó sorban középen ültünk le, majd tízpercnyi szenvedés után végül Theo vállára hajtottam a fejemet és készültem pihenni, de valami vagy inkább valaki félbeszakított.

-          Komolyan Emma? Ezzel a gyerekkel? Nevetséges vagy néha. – Theo úgy pattant fel, hogy reagálni sem volt időm és lefejeltem a székkarfát, ami eléggé fájt, de nem annyira hogy ne lássam a kitörni készülő csetepatét.

-          Dominic menj innen!

-          Te ismered ezt a gyereket? – döbbent meg Theo.

-          Igen, versenyeztem ellene.