8. fejezet

Szió!

Itt a 8. fejezet. Megint van zeném hozzá. :) A változatosság kedvéért Ákos. Kérek komit, pipát! Please! DD

-          Apa, légy szíves vegyél egy nagy levegőt és ne akadj ki. Vacsorázni megyünk. Nem kell sem öltöny, sem frakk. Csak valami kevésbé piszkos. Rendben?

-          Ez eddig igen, de hová is megyünk?

-          Megígéred, hogy nem akadsz ki?

-          Rendben. Ünnepélyesen megígérem, hogy nem fogok kiakadni, nem fogok ordítani és toporzékolni.

-          Azt is megígéred, hogy eljössz? – kérdeztem tőle boci szemekkel.

-          Ünnepélyes ígéretemhez hozzá fűzöm, hogy elmegyek erre a vacsorára, bárki is tartja és bárhol is legyen.

-          Ha már ezzel meg volnánk, akkor elmondom, hogy Cassandrához megyünk és franciásat főz.

-          Hogy mi? – hallottam egy harmadok hangot, amire nem igazán számítottam. – kihez mész te vacsorálni?

-          A legjobb barátomhoz Theo. Aki megértett és visszafogadott. Nem pedig ordítozott velem és nem kioktatott, mint egyesek.

-          Em, én...

-          Semmi Em! Theo fogad el a múlton már nem tudsz változtatni. Ha pedig felemlegeted, csak rontasz a helyzeteden. – mondtam és közben azon gondolkodtam amit Andra mondott, hogy egyre bölcsebb vagyok. Mosolyognom kellett az ötleten.

-          Velünk jössz Theo? Valakinek szórakoztatnia kellene, majd Emmát miközben Andával beszélgetek. – szólalt meg hirtelen apám.

-          Mi apa, Nem! Én, de... ő. Apa! – dadogtam össze- vissza.

-          Sajnálom, Em. velünk jön és kész. – erre már nem szóltam semmit csak kinyújtottam rájuk a nyelvemet, mint kiskoromban. Ezen mindannyian jót nevettünk, majd mindenki elment átöltözni, mert azért ló szagú vagy annál rosszabb ruhában csak nem mehet az ember el egy vacsorára.

Felmentem a szobámba és lefürödtem gyorsan. Elvégre elég sokat gyalogoltam. Nem sokat gondolkodtam mit vegyek fel. A kedvenc farmerom és egy fehér blúzféleség. Szerettem kényelmesen öltözködni, sosem tartott túl sokáig a készülődés. A hajamat kibontottam, de azért egy hajgumit a csuklómra tettem, nehogy a vacsiba lógjon majd a hajam.

                Mikor leértem Theo már visszaért, aminek csak félig tudtam örülni. Elég hamar elkészültünk így biztos voltam benne, hogy a vacsira még várni kell legalább egy fél órát. Apa kocsijával mentünk, amin én egy kicsit replikáztam, de végül is ő dolga. Nem lesz, boldog mikor ott kell hagynia az úton. Egész jó idő volt már így nyár elején, de nem nagyon bántam, mert ugye bár, aki az életének elég sok részét tölti meleg helyen nincs nagyon téli cucca. Csak az utat néztem és körülbelül 10 perc után döbbentem rá, hogy rossz felé megyünk. Ennek a félelmemnek hangot is adtam.

-          Apa! Mit csinálsz? Rossz felé megyünk! Már régen elhagytad az utcát.

-          Tudod kicsim, te régen jártál itt, én meg csak két hónapja járok ide ritkábban.

-          Várj csak apa! Mit értesz azon, hogy ritkábban. Anda azt mesélte nem állsz vele szóba. Akkor hogy is van ez?

-          Hát, ö... tudod... – kezdett el dadogni az én kedves apukám. Én pedig szokás szerint elkezdtem törni a fejemet, hogy hogyan is van ez. Végül arra jutottam, hogy az én drága apukámnak tetszik az én „pszichiáterem” és ezért leselkedik utána. Na, ez egy érdekes vacsora lesz.

Lassacskán megérkeztünk Andához, ahol már most is isteni illatok szálltak a levegőben. Apa mélyet szippantott a levegőből és elégedetten sóhajtott egyet. Leparkolt Anda kocsija mellé, majd kiszálltunk és elindultunk a ház felé. A hátsó ajtón mentünk be, amit sosem szerettem használni, olyan betörésesnek éreztem. Egyenesen a konyhába trappoltunk és szembe találtuk magunkat Andával. Mikor meglátott minket egy cseppet felsikkantott és a nyakunkba ugrott. Látszott mennyire örül apámnak.

-          Jó, hogy itt vagytok, de sajnálom a vacsora még nincs kész.

-          Semmi baj Anda, úgyis beszélnem kell veled.

-          Ajjaj, ez fenyegetőnek hangzik. – válaszolta a megszólított.

-          Ifjak, megtennétek, hogy ki mentek?

-          Apa... – kezdtem volna, de Theo kirángatott a kertbe.

-          Ez most mire volt jó? – kérdeztem tőle idegesen.

-          Őszinte választ vársz? Semmire vagy arra, hogy apád élete megváltozzon.

-          Theo most azonnal elmagyarázod, hogy miről beszélsz! – parancsoltam rá, most is éreztem, hogy egy hosszú történet előtt állok.

-          Na, jó... az egész körülbelül 6 évvel ez előtt kezdődött, mikor elmentél és nem jöttél vissza. Jo nagyon haragudott Andára és nem is állt vele szóba. Nem is kell mondanom ezt mindketten nagyon megszenvedték. Igaz Anda megpróbált bocsánatot kérni, de nem úgy sikerült, ahogyan elképzelte. Szörnyű veszekedésbe torkollott. Anda ezek után elköltözött és apád megint magába fordult. Rettenetes volt és ez így ment egy két évig míg meg nem elégeltem. Egy nap szinte rá törtem az ajtót és kijelentettem, hogy velem jön szórakozni. Csak kissé nagyon csodálkozott a mondókámon, de szerencsére megadta magát. Eljött velünk a bárba és hát... – nem tudta hogyan folytassa, de egy pillanat múlva megtalálta a hangját. – elkezdett ismerkedni a lányokkal. Talált is egy nőt, csak hát tudod milyen Clair.

-          Mi van?! Clair? Viccelsz! Nem létezik! – akadtam ki a néz hallatán.

-          Emy, nyugi! Ez nem a történet vége – nyugtatgatott és még át is ölelt hozzá. Nem mondom jól esett ugyanis nem a kerti levegőhöz öltöztem és igaz június volt, de ez nem nagyon érződött. Ezek után folytatta a „mesét”, de nem engedett el, hanem csak „simán” átkarolt. – egy hónapig, ha bírták együtt. Utána apád felébredt és szakított vele, de ebben sem volt semmi köszönet.  Clair ugyanúgy kopogás nélkül járkált a házban és dirigált a lovardában. Mikor Jo erre rájött nagyon mérges lett. Határozottan mondom tombolt a dühtől. Kirohant a házból és elkezdett üvöltözni. Clair megdöbbent, úgy gondolta, hogy a szakítás csak egy kis veszekedés volt semmi több. Apád a szemébe röhögött, de komolyan. Megint elmondta neki hogy vége most már kicsit durvábban. Semmi közük egymáshoz. Clair minimum két perceg csak állt és nézett apádra. Majd olyan hangosan kezdett ordítani, hogy az egész lovarda összefutott. Én személyesen fetrengtem a röhögéstől.

-          Theo Miller te egy gonosz, faragatlan és érzéketlen nem is tudom mi vagy. – közöltem vele ezt az egyszerű tényt. Nagyot nevetett rajta, ez olyan igazi Theo nevetés volt. Régen is mindig így nevetett, legalábbis mikor én hallottam.

-          Jó tudni. Megmaradtál a réginek. Na, de folytatnám, ha nem baj. – somolygott még mindig. – Apád ez után nem nagyon csajozott inkább csak beszélgetett, ismerkedett. Legjobb barátok lettünk és mindent megbeszéltünk egymással. Már ha szabad ezt mondanom. Minden barátnőmet bemutattam neki és kikértem a véleményét is róluk. Szinte olyan volt mintha az apám lett volna.

-          Mond apukád még mindig... – nem bírtam folytatni a mondatot. Nem akartam neki fájdalmat okozni.

-          Sajnos igen, de már nem érdekel. –mosolyodott el, amit nem nagyon értettem.

-          Saj... – kezdtem volna, de az egész tenyerével fogta be a számat.

-          Mit sajnálsz Lucky? Hogy ilyen az apám? Ne sajnáld nincs szükségem rá. Nekem rád van szükségem nem a sajnálatodra. – mondta és én már majdnem megszólaltam, hogy ez kétértelmű volt mikor...

7. fejezet

Sziasztok!

Itt a 7. feji. Van egy zeném is. Ismét Demi Lovato. Komi, pipa bármi. :)

Bementem, de bár ne tettem volna. A ház olyan volt belülről is, mint kívülről. Teljesen lelakott és elhanyagolt. A konyhából hallottam a mozgást, így arra felé vettem az irányt és közben a képeket nézegettem a falon. A képeken ugyanazokat az embereket láttam, de mindegyik képen az üveget betörték. Egyre lassabban haladtam a folyosón és már mindegyik képet jól megnéztem. Mikor a folyosó vége felé jártam egy csoportképet találtam. Innen is kitörték az üveget, de talán ezt rongálták meg a legjobban. Pontosan a közepén egy cigarettával kiégetett lyukra lettem figyelmes. Nem kellett sokat gondolkodnom ki áll a kép közepén. Én. Na ná, hogy még egy életet fosztottam meg a boldogságtól. Még hozzá azt az embert, aki segített nekem egy bizonyos szintem elfogadni édesanyám halálát, de őt is csak eltaszítottam magamtól és semmibe vettem. De most itt vagyok és jóvá akarom tenni azt, amit elrontottam.

                Mikor beléptem a konyhába megdöbbentem, nem gondoltam volna, hogy egy már ilyen házban találok egy tökéletesen tiszta pontot, de most itt volt és én pont a közepén álltam a sáros cipőmmel. Ajjaj, ez nem lesz jó pont a szándékomat nézve. Utálja, ha sáros a cipőm.

                De amin a legjobban meglepődtem az nagyon fura volt, hogy a konyhában egy nő állt. Barna haja a vállát verdeste miközben valamilyen sütit próbált kiadagolni. Még mindig olyan fiatalos volt, mint amilyennek megismertem.

-          Atya ég! Te mit keresel itt? – hallottam egy hatalmas sikítás kíséretében.

-          Téged. – hangzott tömör válaszom. – és azt a helyet ahol úgymond felnőttem.

-          Az a hely eltűnt. Vidámságát elvitte magával egy gyermek felelőtlen döntésével, hiányos tiszteletével, hangos nevetésével.

-          Annyira sajnálom Anda! De tényleg. Nem is tudom mi ütött belém. Haragudtam a világra, az apámra, a barátaimra, mindenkire, aki a közelemben volt. Mert rosszkor voltak rossz helyen. Legalábbis nekem. El kell ismerned nem könnyű elveszíteni két fontos személyt az életedből rövid időn belül. – A végére már zokogtam, nem is tudom miért. Hiszen itt áll előttem és látszik rajta, hogy nem haragszik rám. Annyira. Látom a szemében, hogy örül nekem és, hogy soha többet nem hallgat el semmit rólam az apám elől.

-          Nyugi, nyugi, nyugi! Felfogtam és igazad van. Tényleg nem fogok semmit elhallgatni. De viszont. – Mi hangosan mondtam volna? Ajjaj. Rossz pont. – Most leülsz és elmeséled mi történt az elmúlt 7 évben. Oh, és persze azóta, hogy visszajöttél.

-          Az hosszú történet lesz ám. Van annyi sütid?

-          Ez már csak természetes. Én a sütiből élek. Tudod, mostanság vásárokra járok, de majd rólam később. Minden tudni akarok, még azt is, amit nem mondanál el. Úgyis tudod, hogy megtudom. – Vigyorodott el Cassandra.

-          Cassandra, tudod elég veszélyekkel teli 7 évem volt. Ok, inkább csak az utolsó 2-3 év, de akkor is!

-          Jó, jó, csak mesélj már. Várj, hozok forró csokit és csokis kekszet.

-          Az, jó lesz. Szükségem van a fantasztikus csokidra évek óta nem ettem belőle. Na, hát azt hiszem azzal kéne kezdenem mi történt miután drága nagynénémmel beszálltam a kocsiba és elindultunk a reptérre. A kocsiban nem nagyon szóltunk egymáshoz. Nem tudta, hogy engedély nélkül jövök el, hiszen volt róla szó, hogy meglátogatom a nagyiékat, de persze nem így volt. A reptéren minden simán ment, csak a repülőn kapta meg az sms-t apától, mikor már nem lehetett leszállni, mert már majd nem indultunk. Már az sms-t sem engedték, hogy Susan megnézze. Ezért vagy 20 percen keresztül ott sipákolt a gépen. amikor engedték, hogy megnézze, na, akkor szinte teljesen kiakadt, hogy itt van vele egy kiskorú „bűnöző”. miután leszálltunk Los Angeles-ben már kiadta magából a dühöt, de még így is mikor nagyiékhoz értünk felhívta apát és elmondta neki az egész történetet. Hát, mit ne mondjak apa nem örült túlságosan, hogy Hollywood-ban szeretnék élni, így oda repült és megbeszélte mindezt a nagyiékkal is. Ez természetesen teljesen felesleges volt, mert a nagyiék örültek nekem. végül is ritkán láttak, meg sem fordult a fejükben, hogy tovább maradok a nyárnál. Tévedtek, ott tanyáztam 7 évig körülbelül. Ott kezdtem el a sulit is, majd a gimnáziumot. Na, attól a naptól aztán rettegtem, nem azért mert, hogy nem lettek volna barátaim, mert voltak. Csak aggódtunk melyik csoporthoz fogunk tartozni. Vajon menők leszünk vagy lúzerek? Vagy esetleg észre sem vesznek majd?  De kár volt aggódni, mert a tökéletes pozícióba kerültünk. Ismertek voltunk, de nem menők. 15 évesen kezdtem el vezetni tanulni, de ez nem annyira lényeges. Oh, igen képzeld volt egy óra mikor a tanár azt mondta olyan tempóban vezessek, amiben még jól tudom irányítani a kocsit, én pedig elkezdtem száguldozni a pályán. A tanár megszólalt: ez most komoly? Vettel nem vezet így a F1-en. Miután meg tanultam vezetni, akkor ismerkedtem össze a versenyzéssel is. A versenyre az egyik „idősebb” barátom vitt el. Elsőre csak néztem és ámultam, hogyan száguldoznak a pályán. Aztán a második alkalommal beültem a volán mögé. Hát, ha éreztél már „féktelen” boldogságot akkor tudod, miről beszélek. Nem tudom, hogy hogyan, de nyertem és az óta folyamatosan nyerek benne... mint régen a lóversenyben.  Én lettem az abszolút „sztár”. De most komolyan. Mikor megláttak a pályán, volt, aki visszavonta a nevezését vagy be se nevezett! Én olyan jókat nevettem, de soha nem nevettem olyan jót mikor Theo szaltózni akart a tóba és hasas lett belőle. Ezen akkor akkorát nevettem, hogy soha nem akartam elfelejteni. És lás csodát nem is felejtettem. Tovább megyek innen mindenre emlékszem, de Hollywoodról nem sok mindenre. Nem emlékszem, hogy találkoztam a legjobb barátnőmmel, az első pasimmal, meg ilyenek. Ami itt történt arra viszont szinte mindig tisztán emlékszem. Lehet, hogy rossz döntés volt elmennem, de valamilyen szempontból megérte. Ha itt maradok, lehet, hogy nem lennék most ilyen bátor. Hanem mondjuk, most otthon arra várnék, hogy... áh, nem is tudom. Nem ilyen lennék, nem látnám be a hibáimat. Mostanság mióta visszajöttem, sokkal többet gondolkodok és egyre több hibámat látom be. Az egyetlen gondom mostanság csak annyi, hogy nem értem Theo-t, de tényleg. Nem értem miért haragszik rám ennyire. Úgy gondoltam ő lesz majd az, aki megérti a problémámat, de nem így lett. Kezdjük azzal, hogy szinte teljesen megváltoztunk. Nem azok vagyunk, akik hét éve itt nevettek boldogan játszva a tóban. Már régen nem azok vagyunk. Furcsa, de hiányzik, nagyon is. Olyan jó lenne újra 6-7-t évesnek lenni. Semmi bonyodalom, tanulás és szerelem. Olyan egyszerű élet volt és mégis változnia kellett. Na? Mi a vélemény? Reménytelen eset vagyok doktornő? Vagy van számomra remény? – Nevetett fel a mese végén Em. Andra kissé oldalra döntötte a fejét és úgy gondolkodott. Mint mindig most is jegyzetet készített magában, mit is kéne mondania.

-          Nos, kedves páciensem. – Ez egy fura játék volt közöttük, hogy doktort és esetét játszottuk. Valóság alapja is volt valamennyi, mivel régebben Anda pszichiáternek készült és Em mindig úgy kérte ki a tanácsát, mint valami gyógyszert a kórházban. – szerintem nem kellett volna annyit versenyezned, de már ismerünk téged és ez a te drogod vagy minek is mondják manapság. Egyre bölcsebb vagy, te lány! Most per pillanat nem nagyon tudok hozzáfűzni valami normálist. Csak annyit, hogy nem volt igazad, mikor elitéted Theo-t. gondolj bele milyen lehetett neki elveszíteni a... legjobb barátját. Áh, szerencsém van, hogy cukrásznak mentem és nem pszichiáternek. Akkor nem ismernélek, és nem itt ülnék. És valami teljesen más tanácsot adnék. – mondta mosolyogva Andra, de engem még egy dolog izgatott, de nagyon-nagyon.

Cin

-          Anda, mond miért lett ilyen a házad? És hová tűntek a tesóid? Miért van kerítésed és hová lett Cin? Összegezve: mi történt itt?

-          Hogy mi történt? A tesók elköltöztek és megházasodtak és képzeld, már nagynéni is vagyok. Kétszeresen, de Mark-éknél most jön az első kiskölyök, szóval mostanság nagyban keresnek keresztanyuka jelölteket. Kerítés azért van, mert Cin már elment közölünk a távozásod után pár hónappal. Én mivel semmi dolgom nem volt, hiszen te elutaztál, az apád nem állt szóba velem, a tesóim meg elköltöztek ki adtam a házat és két hónapja kötöztem vissza Great Falls-ból. Ott dolgoztam, mint tanácsadó féleség, de nem volt annyira jó, hogy maradjak. Csak hetente kétszer fogok visszanézni az állandóimhoz. A házat szinte teljesen elhanyagolta az ürge. Meg is téríttetem vele mindent csak még nem nagyon jutottam odáig, hogy elkezdjem a felújítást. Meg ugyebár egyedül nem olyan jó móka, mint mondjuk kettesben.

-          Ezt vegyem felkérésnek a segítségre?

-          Naturalmente! – válaszolta mosolyogva.

-          Velem te ne beszélj így! Tudod, nem szeretem. – mosolyogtam el az úgymond titkos beszédünkön. Kis koromban is ő tanított olaszul, így könnyen megértettem és imádtam a nyelvet. Többször is mentem oda nyaralni, de számba vettem azt a lehetőséget is, hogy kiköltözöm.

-          Látom, még mindig szereted az olaszt. Ha már ilyen mondatokat tudsz mondani látszólag minden nehézség nélkül. – válaszolta már az anyanyelvünkön, az angolon. Mi olaszul mondtam volna mindezt?

-          Mi olaszul mondtam? Bocsi, nem figyeltem. Olasz szakkörre jártam és voltam még párszor olaszban a sulival.

-          Semmi baj. Mindenkinek kell egy hobbi. – mondta szinte már gurulva a nevetéstől.

-          Tudod nem szép dolog kiröhögni a másikat. Megsértődhet! – húztam fel az orromat, hogy kinevetett, de nem bírtam sokáig. Én is elnevettem magam. Ő egy ilyen személyiség, ennyi el kell fogadni.

-          Te, Emma nem akarsz itt aludni? Nehezem bírom már ebben a házban egyedül. A hálómat már kikupáltam nyugi.

-          Gondoltam. Neked mindig is ez a két helység volt a legjelentősebb. Lásd a konyha itt is kristálytiszta és képzelem milyen a háló. Felújítottad?

-          Certo! – válaszolt megint olaszul. – Megnézed? Nagyon szép lett. – mondta még mindig olaszul.

-          Áh, ez így nem jó. Már minden szót elhasználtál, ami ide illene- reklamáltam inkább angolul, jelezvén, hogy nem nagyon van most hangulatom az olaszhoz. Szerencsére Anda vette az adást és visszaváltott angolra ő is.

Mikor kinéztem az ablakon csak akkor tudatosult bennem, hogy besötétedett és, hogy nem szóltam apámnak hová megyek. Ki lesz akadva, mert ugye nem beszél Andával és, hogy nála tudjak aludni, ahhoz tervet kell kieszelni. Nem lehet csak úgy ukmukfukk! Elkezdtem tervezgetni, de nem sokra jutottam, a legjobb ötletem az volt, hogy Andra megfőzhetné apa kedvencét. Plusz még a süti és minden tökéletes. De ehhez először haza kell mennem és beadni ezt apának. Nem fog örülni. De a legjobb barátunkból nem engedek, valamit nekem is jól kellene csinálnom.

-          Andra mi lenne, ha főznél valamit? Valami olaszosat vagy franciásat. Igazából apa a franciát szereti.

-          Tudom Em, de nem hinném, hogy sikerülne őt idáig elráncigálni. Előbb megy el egy étterembe. – apám utált étterembe járni, mert szerinte az túlságosan mesterkélt, és különben is utált öltönyt viselni.

-          Hát, azt azért nem hinném Andra. Szereti, amit főzöl. El fog jönni, mert én azt szeretném...

-          De már megbocsájts Em, de kit is „rángatott haza”? vette szinte semmibe, hogy mit szeretne?

-          Én voltam az első része, de a második sosem. Szeret engem és mindent megtenne azért, hogy én is szeressem újra.

-          Te tudod szívem, de semmiért nem vállalok felelősséget! Na, szió hívj, ha mégsem jöttök.

-          Ok, de, hogy jutsz el olyan gyorsan a boltig és vissza?

-          Em. Te komolyan kinézed belőlem, hogy nem vagyok képes vásárolni?

-          De, de...

-          Nincs, de igyekezz. Én így is úgyis megfőzöm azt a franciást! Szia!

-          Szia Andra!

Ezek voltak az utolsó szavaink egymáshoz mielőtt elindultam volna. Most sokkal hamarabb sikerült kiérnem a kocsihoz, mint ahogyan a házig sikerült produkálnom. Beültem, majd valahogyan megfordultam, igaz kicsit komplikáltabb volt, minthogyha a régi autómmal próbálkoztam volna. Haza mentem és mivel a konyhában láttam a fényt arra mentem. Apám épp Theo-val beszélgetett mikor beléptem.

-          Szia, Kicsim! Mi újság? Hová tűntél el egész délután? Theo hiányolt, nem is haladt, úgy ahogyan kellett volna.

-          Igazán sajnálom Mister, de nem olyan egyszerű az egyedül!

-          Jól van felfogtam. Bocsánat. Többet nem csinálok ilyet csak...

-          Mi csak édeslányom? Hol voltál?

-          Apa, légy szíves vegyél egy nagy levegőt és...

Sziasztok!!!!

Elkezdtem írni egy Twilight-os törit írni.Kíváncsiak vagytok rá???
Ha kíváncsiak vagytok rá felteszem!!

6. fejezet

Sziasztok!
Ez mondhatjuk megint kicsit rövid lett, de ez inkább csak egy kis átvezető rész a köviig. Remélem azért tetszeni fog. :) Kérek szépen pipákat vagy valamit! Könyi!
Nem tudom feltűnt-e, de zene mániás vagyok, szóval itt egy kis zene:

-          Kicsim! Szükségem van rád. Most hoztak egy új lovat. Fél éves és nagyon vad. És az új fiúval is neked kéne foglalkozni, nem mondtam? – rontott be apám a szobámba.

-     De, csak elfelejtettem, hogy ma jön. De már megyek is. Hol vannak? A nagynál vagy a kicsinél?

-          Még a kicsinél, nem kell akkora hely, csak nehezebb kordában tartani. – mondta majd kiment a szobámból.

Remek, most mehetek még lovat is betörni, igaz nem egy nap lesz. Meg ez az új fiú is. Képzelem milyen lesz. Egy lökött kis újonc, aki azt sem tudja mi az, hogy kengyel. Na, mindegy túléljük a napot valahogy és majd este megmondom apának, hogy az új gyerek nagyon béna. Átöltöztem és elindultam a lovak felé. Reméltem, hogy megismernek. Igaz régen láttak, de megmaradhattam az emlékeikben. Mikor odaértem csak egy „szőke gyereket láttam. Kb. velem egy idős. Épp egy futtató szárat szedett elő, szóval ő az új fú.

-          Hali. Én foglak „mentorálni”, míg itt leszel, szóval leszel szíves rendesen viselkedni?

-          Szia Lucky! – hallottam egy ismerős hangot. – Hogyhogy itt? Azt hittem Hollywoodban vagy és soha nem jössz haza. Tényleg megismersz még? Tudod, én vagyok az, aki a legjobb barátod... volt.

-          Szóval már nem vagy az? Ezek szerint Johnny megbocsájtóbb, mint te. Most mondjam azt, hogy ciki? Nem így ismertelek. Megváltoztál ezek szerint. – szóltam vissza neki.

-          Lehet, de te sem ugyanaz vagy. Autóversenyzés? Most komolyan. A lovaglás helyett? Rossz választás mit ne mondjak.

-          És ezt pont te mondod, aki ablakokat töröget? Hogy rossz választás? Na, jól vagyunk még a humorod is rosszabb lett.

-          Nem, te változtál meg Lucky. TE mentél el a nagyvárosba. TE nem beszéltél velünk. TE tűntél el.

-          Hát, most itt vagyok, és úgy néz ki, itt is maradok! Boldog vagy?

-          Nem érted Lucky. Én nem ezt mondtam.

-          Akkor mégis mit mondtál? Hogy de jó hogy itt vagy? Én nem ezt hallottam. – most már szinte sírtam ettől a beszélgetéstől. Hogy lehet ilyen velem? A legjobb barátom volt. És most teljesen úgy néz ki, hogy elárul.

-          Lucky. Bárhogy is gondolod, én örülök, hogy itt vagy. Lesz kinek megmutatnom mit hagyott ki az elmúlt 7 évben. – és ezzel elment. Komolyan, nem hiszem el. Csak úgy fogja magát és elmegy. Semmit nem mondott.

Nem hiszem el, hogy így találkoztam vele először miután visszajöttem. Ez nem lehet igaz, hogy engem így fogad, még Johnny, akit jobban megbántottam kedvesebben fogadott. Összpontosítottam és vettem egy nagy levegőt majd utána mentem a lovakhoz, vagyis inkább csak a lóhoz, mivel csak az új ló volt a karámban. Egy ló volt a karámban, csak egyetlen egy. Egy gyönyörű szép fekete, életerős ló, aki egyszerre tűnt boldognak és zavartnak. Meg tudom érteni, hiszen egy teljesen új környezetben van, ami számára totálisan idegen. Én is hasonló helyzetben vagyok, én is csak most költöztem vissza, de az az egy előnyöm meg van, hogy legalább vannak itt ismerőseim. Tényleg erről jut eszembe, meg kéne látogatnom valakit...

Kocsiba ültem, vagyis inkább egy furgonféleségbe, de azért elindultam. Pontosan tudtam az utat. Rengetegszer megtettem már ezt az utat, mikor itt laktam szinte. A különbség csak az, hogy régen biciklivel jártam nem kocsival. Egy szinte teljesen elhagyatott erdei úton haladtam. Nemrég esett még az eső is, így szinte elsüllyedtem a sárban a kocsival. Ahhoz az emberhez tartottam, aki erőt adott nekem elmenni innen. Igaz ő is marasztalni akart, de megértette miért akarok elmenni innen. Ő tartotta vissza apámat, hogy ki tudjak érni a reptérre és felszállhassak a gépre. Írt is még néhányszor, de neki sem válaszoltam. Akkor nem nagyon akartam kapcsolatot tartani, mert féltem vissza kell térnem, ha látni akarom őket. De most nem szabad elkalandoznom, mert a végén elhagyom azt a kis „utcát”. Hopp már itt is van, de itt nem férek el a furgonnal, gyalog kell tovább mennem. Remélem nincs semmi baj, mert nem kérdeztem meg senki itt lakik- e vagy már elment.

Nehezen haladtam, mert az utat már majdnem benőtték a fák meg a bokrok. Nem örülte, hogy ott kell hagynom a kocsit. Mi lesz, ha menekülnöm kell? Nem tudok így futni, méh sétálni sem tudok rendesen. Aggódok, mi lesz, ha már régen elköltözött és azért nem takarítják itt az utat? Nem erre még gondolnom sem szabad. Biztosan csak nem volt kedve az utóbbi időben visszavágni az ágakat. Na, persze Em, és kajáért sem ment az elmúlt 2 hétben, mi? Oh, igen szoktam magamban beszélni. Mikor a nagyiékhoz költöztem, akkor szoktam rá. Tudniillik nem volt legjobb barátnőm, akivel megbeszéljem a problémáimat. Így magamban beszéltem meg őket, mert nagyiék nem álltak olyan közel hozzám, hogy megbeszéljem velük ezt.

Már vagy 1 perce sétáltam, ha szabad ilyet mondanom szenvedésemre a gallyakkal. De végül is megérkeztem egy kerítéshez, ami fura volt, hiszen soha sem volt kerítésük. Csak egyszer csak a telkükön jártál és egy hatalmas bernáthegyi nyalogatta az arcodat, már ha hagytad. Most viszont semmi kutya ugatás, de kerítés az aztán van. A házat még nem láttam, mert még meg kellett kerülnöm egy kis erdőszakaszt a tó körül. Imádtam itt lenni, ez volt az egyetlen egy hely ahol néha teljesen csend volt. És a csend néha a legjobb dolog az életben. Ha csend van, tudsz gondolkodni, ha csend van, mindent hallasz. Majd egyszer elmesélem ezt az elméletemet is, de nem most. Most ott tartok, hogy a régen gyönyörű kis erdő, milyen lelakott és elhanyagolt. Mintha nem foglalkoznának vele egy jó ideje. Ez csak azért fura, mert jól ismertem azokat, akik itt laktak/laknak. Soha nem hagynák így ezt az erdőt, de ha eladták, akkor is kellene valakinek gondoznia nem? Hirtelen megláttam a házat és összeestem. Ez nem lehet igaz, a ház, ami régen kedves cseresznye piros volt most egy szörnyű kopott rozsda színhez hasonlított, a fehér ablakkeretekről lepattogzott a festék, a szép zöld tető pedig foltozva volt vörös cserepekkel. Borzalmas látvány volt, nem is nagyon hittem el, hogy ugyan azt a házat látom. Messziről néztem döbbenten. Nem lehet ugyanaz a ház, ugyanaz az ember, ugyanaz az élet. Valamilyen felindultságból futni kezdtem a ház felé. Meg kell tudnom mi történt csak ez járt a fejemben. Csak a lépcsőnél lassítottam, mert szöget ütött a fejemben az a gondolatom, hogy mi lesz, ha már más lakik itt. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes. A házból jött.

Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy most mi legyen. Régen csak betörtem az ajtót és kész, de most teljesen más a helyzet. Ki tudja, ki lakik itt. Így hát talán kopognom kéne. De az meg túl udvarias, a kettő között döntöttem: kopogok, majd belépek az ajtón. Hát kopogtam...