03.01-03.02
Ténykedéseim nyomai az asztalomon hevernek.
Tépett, szakadt könyvtári könyvem összecelluxozva mutogatja magát, hogy végre
olvassam is ne csak dobáljam. A celluxot és az ollót az asztalon hagyom, a
rengeteg papírdarab, ceruza és toll között szinte fel se tűnnek. Sóhajtva nézek
körbe apró szobámban, majd lekapcsolom a kis lámpát, megragadom és ugyanazon
lendülettel az ágyra vágom szerencsétlen könyvet. A hifin megnövelem a hangerőt
és a Sum 41 tovább visítja a nyálas dalszöveget.
A laptopom fényesen világít a sötét szobában, a Facebook kong az
ürességtől, hiszen szombat van. Mindenki Menőcsávó buliján csápol. Lecsapom a
gép tetejét és felnyomom az olvasó lámpám fényét az ágy felett. Végre kinyitom
a könyvet és a betűk közé vetem magam.
Anyám hajnali 3 felé töri rám az ajtót, ordítozik egy sort, majd
kitépi a fülemből a zenét és folytatja a sakál üvöltés imitálását. Apám be se
néz a szobámba, csak bekapcsolja a TV-t és a hírcsatorna bámulásába kezd.
Nagyokat pislogok, próbálok az apró betűk után anyámra fókuszálni.
Alig tíz perc szakadatlan mutogatás és hegyi beszéd után, anyám kimegy
és sértetten becsapja az ajtót maga mögött. Ránézek az órámra, fél 4. Úgy
döntök, erre a kis időre, már nem fekszem le aludni, hanem újra felcsapom a
könyvfedelét és végig pörgetem a lapjait a könyvjelzőm után kutatva. Fintorogva
lépek be újfent Anna Gavalda világába.
Az ébresztő órámat hamarabb észreveszem, minthogy Bon Jovi énekelni
kezdene, így a „Have a nice day” helyett a TV bemondó emberke hangjára
kászálódom ki az ágyból. Lassan készülődöm a már megszokott sorrendet betartva,
felveszem a futóruhám, összekötöm a hajam (már ami maradt belőle), majd kilépve
a szobámból csendesen belebújok a cipőmbe, elfordítom a kulcsot a bejárati ajtó
zárjában és kilépek a (már) márciusi hidegbe.
Adam Lambert a zenével menekül, én a zenével és a futással. Ritmusra
kapkodom a lábaimat, igaz most nem sietek sehová. Végre egyszer ráérek. Az erdő
is csak most kezd éledezni, néha számváltások között hallom, ahogy a már
visszatért madarak lágy trillába fognak. Mivel gödörben dús (anyám, ezek a
szavak) földúton futok, a lábam elé figyelek, ilyenkor úgyis egyedül vagyok. A
hobbifutók – mint amilyen én is vagyok – csak később szoktak kibújni a meleg
takaró alól. Megborzongok, majd teljes erőből belefutok valamibe. Vagy az
állagából ítélve inkább valakibe. Nem esünk el, mint egy nyálas romantikus
filmben, kölcsönösen megtartjuk egymást. Hirtelen mozdulattal a fejemhez kapok,
a belenyilalló fájdalom miatt.
-
Au. – reagálom le, majd ráfókuszálok az előttem
álló alakra. Ez nem lehet. Képtelenség.
Neki másnaposan kávét kéne kortyolgatnia.
-
Szia. – néz le rám. – Nem jöttél tegnap. Anyud
nem engedett el? – grimaszol, elhúzza a száját, majd meglengeti az arcom előtt
a tenyerét.
-
Hahó! Ébren vagy? – röhög ki. Felocsúdok, majd
egy laza mosolyt eresztek meg és meglökdösöm kicsit.
-
Hát, tudod, hogy megy ez. Egy rossz jegy és
vége.
-
I see. Azért, sajnálom, hogy nem jött össze.
-
Ja, én is. Majd legközelebb. – veregetem meg a
vállát, majd lassan tovább haladnék, ha Menőcsávó nem húzna vissza.
-
Mennyid van még? – mosolyog, majd a sportórájára
néz.
-
Nem tudom. – rápillantok én is az órájára. 6
óra. Már vagy egy órája kint vagyok. – Uh, lassan végzek. Családi ebéd, meg
Maya.
-
Áh, Maya... tegnap volt ő is. Elég jól elvolt. –
villant meg egy kaján vigyort és tudatlan sétába kezdünk az erdőből kifelé.
-
Mit művelt? Még nem mesélt. – érdeklődöm, mire
Menőcsávó részletesen ecsetelni kezdi a tegnapi napját (nem mintha ezt
kérdeztem volna).
Jó két órával később cipő nélkül lépek be a lakásba, majd pár
pillanatnyi fülelés után bevágom magam mögött az ajtót. Anyám elejt valamit a
konyhában, apám meg csak felhangosítja a TV-t. Sóhajtok és a fürdőszobába
vánszorgok, hogy képes legyek túlélni a napot.
03.05
Szitkozódva baktatok a hirtelenjében leesett 10 centis hóban. A
csizmám beázik, a kabátomon átfúj a jeges szél. Fázósan topogok a
buszmegállóban, valami borzalom visít a fülembe, zenének álcázva magát, hogy
kénytelen vagyok kitépni a fülemből a fülest. Kipirosodott hüvelykujjammal
nyomkodom a telefon képernyőjét valami hallgathatóbb zenét keresve, persze
Murpy-ként a busz is ezt a pillanatot választja, hogy begördüljön elém.
Fellépek a magas lépcsőfokokon és levágódom az első szabad ülésre. Letépem a
sapkát a fejemről, amitől úgy érzem a hajam égnek áll, ezért ujjaimmal
átfésülöm a tincseimet.
Két megállóval később Maya huppan le mellém és gyors sztorizásba kezd
a tegnap esti filmről, amit nézett. A suli előtt megpillantjuk Menőcsávót, aki
egy szál pulcsiban, kesztyűben és sálban hógolyóval dobálja a.... a akárkiket.
Leszállva a buszról felénk is repül pár, de gyorsan tovább állunk és a
mögöttünk leszálló végzős fiú kapja, mind a két hógolyót. Menőcsávó riadt arcot
vág, majd sietős léptekkel (mit szépítem, egy gepárdot is megszégyenített volna
azzal a tempóval, amivel elsprintelt.
Nevetve és viccelődve lépünk be a kétszárnyú ajtón, és vegyülünk el a
többi diák között. A termünkben a szokásos káosz uralkodik, néha szinte
hihetetlen mire képes 20 teenagers, ha „bezárják” őket.
Letelepszünk egymás mögé az ablak melletti padsorban, majd röhögve
nézzük végig, ahogy a végzős srác (még több hóval megrakodva) bekergeti az
osztályba Menőcsávót, aki továbbra is gepárd sebességgel közlekedik, felrúgva a
táskámat, papírokat, füzeteket verve le, végül pedig egy padot felborítva
távozik a folyosó irányába. Pár pillanatig mindenki döbbent csendben ül/áll,
viszont pár másodperccel később mértani pontossággal egyszerre tör ki belőlünk
a nevetés.
03.14
Mérgesen huppanok le a székemre, még a füzetemet is lecsapom az
asztalomra.
-
Talán valami problémája van kisasszony? – vonja
fel a szemöldökét a tanár.
-
Ugyan, mi is lehetne? – hangom szinte csöpög a
belesűrített gúnytól, de vagy észre sem vehető vagy a tanár nem vesz róla
tudomást.
-
Én is így gondoltam. – bólint, majd a tábla felé
fordulva tovább magyarázza a mai témát.
Tovább fújtatok, de Kalmár nem reagál. Csapkodva, hirtelen
mozdulatokkal folytatom a vázlatírást, de írásom szinte olvashatatlanná folyik
össze. Pár perc után simán csak lecsapom a tollamat és hátra dőlök a székemen.
-
Valami gond van? Nehéz a toll? Megsérült a keze?
Segítségre van szüksége? Lemaradt talán? – áll meg felettem végül vészjósló
tekintettel a nem-kis-darab ürge.
-
Nincs semmi gond.
-
Akkor miért nem írja a vázlatát, ha szabad
érdeklődnöm? – csak vállat vonok, ami tudom, hogy csak jobban felidegesíti az
illemmániás tanárt.
-
Most azonnal felállsz és letakarodsz az
igazgatóhoz. – megvető mosolyra húzom a számsarkát, lassan felállok és Maya
rosszalló fejcsóválásától kísérve kisétálok a teremből.
-
Na, most, hogy duli-fuli kisasszony távozott
köreinkből, térjünk vissza... – itt olyan erővel vágom be az ajtót, hogy a
vakolat hópelyhekként potyog le a földre.
Elégedett vigyorral indulok el Pista bához, de még a lépcsőházhoz sem
érek el, mikor kivágódik az ajtónk és Kalmár indul el felém, olyan vörös
fejjel, hogy a folyosó tégla borítása elszégyellhetné magát. Nagy dérrel-dúrral
pattog be elém, majd, mint valami gőzmozdony magával ragad és az igazgatóival
ellentétes irányba kezd el vonszolni. Közben folyamatosan magyaráz és
gesztikulál a szabad kezével. Néha-néha elkapom egy-egy elmotyogott szavát.
-
Elkényeztetett...szemtelenség...illemtudás...Hol
a francban van ez a rohadt iroda? - ordítja el magát végül a suli másik felénél
lévő tornateremnél, szó nélkül bökök a hátam mögé és jól szórakozom a már
ellilulni készülő arcszínén.
03.14
-
Szóval mi történt?
-
Beszélget órán, nem jegyzetel, neki áll feljebb,
ha órai munkára egyest adok neki és még az ajtót is csapkodja. – hadarja el egy
szuszra a még mindig nem-természetes-színű Kalmár. Felhorkantok, mire Pista bá
rám kapja a tekintetét.
-
Valami hozzáfűzni valód van? – felvonja a
szemöldökét és egy aprót int felém az állával.
-
Maya lemaradt a diktálásban, így segítettem
neki. Sajnálom, hogy zavartam az órát. Ezért nem tudtam leírni az utána
következő mondatot. Az egyest pedig igazságtalanságnak érzem, mert azért
kaptam, mivel segítettem valakinek. Az ajtót meg a huzat csapta be. –
elégedetten fejezem be a monológomat. Kalmár levegő után kapkod (az arcszíne
zavarba ejtően gyors változásokon megy keresztül) már füzet fehér képpel. Pista
bá meg kérdőn pillantgat kettőnk között.
-
Tehát? Feri? – Kalmár még jobban lesápad, már
tudja, hogy én nyertem ezt a csatát (is). – Elmehetsz. – néz rám. Bólintok és
egy viszláttal távozom a helységből a lehető legóvatosabban csukva be az ajtót
magam mögött. Kuncogva sétálok végig a még kihalt folyosókon az osztályig.
03.14
-
Nem hiszem el, hogy rám kented! – röhög Maya,
miután elregélem nekik mi történt. A folyosón ülünk egy ablakpárkányon,
Menőcsávó velünk szemben áll és értetlenül ráncolja a szemöldökét.
-
Szóval Pista bá megint megszívatta Kalmárt
miattad... Élmény lesz a következő fizika óra. – neveti el a végét és a fejét
veri a falba mellettünk, mire mi sem bírjuk ki nevetés nélkül.
03.14
Hazaérve hümmögve veszem
tudomásul, hogy anyáék még nincsenek itthon. Lerúgom a cipőmet, majd zokniban a
hűtőhöz vánszorgok, hogy valami kaját keressek magamnak. Egy joghurttal vágok
neki az útnak a szobám felé, ahol első utam a hifihez vezet a csend megtörése
végett. Automatikus mozdulattal nyitom fel a laptopot, majd lehuppanok a
székemre és majszolni kezdem az ebédemet.
Órákkal később már alig látok ki a sok papír alól, ami lassan belepi
az asztalomat. Jelentkezési lapok, versenyfelhívások, versek és apró kis
jegyzetek borítják már a klaviatúrámat is. Megdörzsölöm fáradt szememet a
szemüveg alatt, a kontaklencsét már rég kiszedtem, mert elegem volt belőle. A
szüleim még mindig nem voltak itthon, nem is nagyon hiányoztak, el vagyok
egyedül.
A Facebook ma már ezerrel pörög, mindenki posztol, likeol és üzenget a
másiknak. Becsapom a töri füzetemet, ma már úgyse fogok fel belőle semmit.
Gyors mozdulatokkal összébb rendezem a cetliket az asztalon és köszönés nélkül
csukom le a laptopot. Megvizsgálom a könyvtári könyvet és elégedetten veszem
tudomásul, hogy a remek cellux tudományom még egyben tartja. Szórakozottan
süppedek bele a babzsák fotelembe és nyitom fel a könyvet a vége felé. Már csak
pár oldal.
05.22.
Gyűlölöm a tömeget. A tömeget, nem az embereket. Maya előttem pattog,
szorítja legújabb francia barátja kezét és húzza a Tükörlabirintus felé, míg
Menőcsávó boldogan szorítja az én kezemet. Rámosolygok, mire átveti a karját a
vállamon és magához húz. Hirtelen Maya, a tömeg és a rengeteg játék zaja
elhalkul és már az sem érdekel, hogy lökdösnek és a lábamra lépnek. Halk hangon
beszélgetünk, Maya viszont bepattan elénk és hadarni kezd az anyanyelvén, mi
pedig nagyban koncentrálunk, hogy megértsük a körülbelül 8 szó/másodperc hadar,
angolul. Menőcsávó vigyorogva bólint, mire Maya franciául is eldarálja a
srácnak is a tervét, én pedig menekülő utat keresek.
Később, vattacukrot majszolva haladunk a végzetem felé, idegesen
birizgálom a neon színű szalagot a csuklómon és próbálok nem felfelé nézelődni.
Automatikusan lassítok, ahogy egyre közelebb kerülünk a visító, gyorsan
száguldozó játékhoz. Menőcsávó bátorítóan meglöki a vállamat, Maya extra
izgatott lesz, mikor a kordonhoz közelítünk. Mindketten húzni kezdenek, mikor
megtorpanok és megmakacsolom magamat. Menőcsávó int Mayának, hogy menjenek
tovább, majd ő megoldja. Szembe áll velem, homlokát az enyémnek támasztja,
kezével nyugtatóan simítja végig a kezemet, arcomat.
-
Mi a baj? – suttogja, derekamnál fogva közelebb
von magához. Én pedig befészkelem magam az ölelésébe.
-
Félek. – vallom be, még magamnak is nehezen.
-
Nem kell. Veled leszünk. Biztonságos. –
fújtatok, tisztán látszik, hogy nem bízom a gyorsan és magasan száguldó
gépezetben.
-
Figyelsz? Jó. Felpakoljuk a két külföldi
csemetét, te pedig eszel velem egy fagyit, okés? – mosolyogva magához húz, apró
csókot nyom a számra, én fancsali képpel – hogy így elrontom az ő szórakozását
– bólintok.
05.22.
-
Sajnálom, hogy...elrontottam a szórakozásodat. –
még mindig fancsali képpel ejtem ki ezeket a szavakat, pedig már a jégkrémet
majszolgatjuk, és egyáltalán nem tűnik mérgesnek. Elmosolyodik, átkarolja a
vállam és közelebb von magához.
-
Ugyan... azért jöttem, hogy veled legyek, nem
pedig, hogy itt lent unatkozz várakozás közben. Most? Hova üljünk fel?
Óriáskerék? – válaszra sem várva húzni kezd az említett építmény felé, míg a
másik kezével sms-t kezd el írni, gondolom Mayának.
05.29.
Hulla fáradtan esem be a
bejárati ajtón, majd megállítva a zenét fülelni kezdek bármi nesz után, ami azt
jelentené, hogy a szüleim itthon tartózkodnak. Síri csend. Vállat vonok, újra
indítom a zenét, immár fülhallgató nélkül és táncikálva indulok valami vacsora
után kutatni. A cipőm félúton csak úgy lerúgom, nem érdekel, hogy apa ideges
lesz miatta. A sötét konyhában kitapogatom a hűtőt, majd egy hatalmasat
sikítok, mikor egy légző lényt tapintok ki a zúgó hűtőmasina előtt.
-
Apa?! Mit csinálsz itt a sötétben? – végig mérem
és elhűlve fűzöm hozzá: - Alsógatyában!
-
Kicsim... mit keresel itthon? Azt hittem Mayánál
alszol. – zavarban van. Ideges.
-
Anya? – kiáltok a hálójuk felé, de semmi válasz.
– Hol van anya? – hangom gyanakvóba vált át, majd válaszra sem várva,
kitrappolok a konyhából. Apám ordít utánam, de nem foglakozom vele, hanem
célirányosan a hálószoba felé lövök ki.
06.18.
A súlyos ajtó hangosan dördül,
mire az egész terem némaságba burkolódzik. Anyám katonai tartással ül a
kényelmetlen fapadban, apám új barátnője hangosan csattogtatja a rágóját.
Idegesen dobolok a körmeimmel (melyek csak apám idegesítésére brutál-zöldre
vannak kifestve), apám pedig felsőbbrendű pillantásokat küldözget minden és
mindenki felé. Nem bírom ki, hangosan horkantok, mikor tekintete felém villan.
Már tudom az egész menetet kívülről: anyám kiabál, apám kiabál, anya bőg, apám
röhög, majd ez egész ügyet elnapolják. Elfekszem a padon és fél kézzel lázas üzengetésbe
kezdek Mayával és Menőcsávóval.
10.30.
-
El se hiszem, hogy végre vége van. – Anya hosszú
hónapok után újra mosolyog. Sőt, vidáman felnevet a hisztiző, rágós ribanc
láttán. Én nem nevetek, komolyan lépkedem lefelé a lépcsőn, a szorító érzés a
gyomromban még mindig gyötör. Kifejezéstelen arccal nézem, ahogy apám ordítozik
a vörös hajú rágós macával.
Maya visítva kapkodja felfelé a lépcsőn a lábait, sietségében majdnem
orra bukik. Csendesen viszonzom heves ölelését. Anya lázas mesélésbe kezd Maya
és Pierre kérésére, én inkább ebből kimaradok, és az utcát kémlelem. Itt kell lennie. Azt mondta itt lesz.
Egy pontra meredve dübörgök le a lépcsőkön, nem foglalkozom sem Anya,
sem Maya kiabálásával.
Alig tudom lefékezni magam, kis híján belé csapódom, de ő még ezzel
sem foglalkozik. Inkább magához húz és szoros ölelésbe zár. Az ismerős illat
hatására, és az elmúlt hónapok szorongása után, most elemi erővel tör rám a
zokogás, nem tudok és nem is akarok már küzdeni ellene.
-
Vége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése