Remetebál

Sziasztok!
Sajnos még nem a fejit hozom, de az is készül már, csak lassan. Most egy házi feladatomat szeretném meg osztani veletek. A címe Remetebál. Oh, és az 1111. kattintás köszönetéért teszem fel. :)
Puszi
DD

Meghívó érkezett. A Remetebál egy hónap múlva lesz. Mindig is szerettem ezt a rendezvényt. Olyan Remetékkel találkozhattam, akik messzi tájakról érkeztek és annyi, de annyi történetet tudtak. Szerencsére én voltam az, aki először hallhatta ezeket a „meséket”. Ezek a történetek gyakran a valóságon alapultak, de voltak kitalált és fantáziadús történetek is, de gyakran találkoztam olyanokkal is, akik a csúf valóságot mesélték el nekem. Ezekre a történetekre figyeltem a legkevésbé, a valóság, vagy, ha úgy tetszik, az igazság sokszor nem tetszett. Gonosz dolognak gondoltam, és nem szerettem, ezért a mesék és történetek világába menekültem. Boldog voltam így azt hiszem, de semmit sem tudhatunk biztosra. Lehet, hogy a következő fa mögül előugrik valaki vagy valami és teljesen megváltozik az élem. Gondolkoztam, miközben a célom felé sétáltam az erdőben. Akkor még nem gondoltam bele, mi minden változhat, ez nagy hiba volt. Talán akkor nem ezeket a dolgokat teszem, mondom, gondolom.
Hirtelen egy alak futott el előttem, sompolyogva, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Meggondolatlanul utána kiáltottam, hiszen majdnem fellökött.
-    Te ott! Állsz meg, de rögtön! – szerintem nagyon megdöbbenhetett, mert kerek szemekkel nézett vissza rám. Ezután minden átmenet nélkül berántott egy fa üregbe. Sötét volt, és nem fért el a lábam rendesen. Búvó társam hangosan sóhajtott, miután katonák mentek el az üreg előtt és nem néztek vissza.
-    Miért szóltál? Azt hihetik, van tettestársam. El akarnak majd kapni.
-    Miért akarnának elkapni? Semmit sem tettem ártatlan vagyok!
-    Hahahaha, szerinted ki fog hinni neked? A legutolsó piti kis rabló is ezt mondja. Nem is hisznek neki.
-    De...de...én... – estem kétségbe. Hiszen én tényleg nem tettem semmit! Ez a lány volt az! Aki most nevet rajtam.
-    Érdekes mennyire mások az emberek reakciói ugyanarra az esetre. Hogy hívnak? – kérdezte végül, még mindig somolyogva.
-    Anabell vagyok, de ez most nem lényeges. Az viszont sokkal inkább, hogy hogyan is jutok én ki ebből az egészből. Nekem ugyanis jelenésem van alig két hét múlva.
-    Hogy oda ne rohanjak. – válaszolta csak gúnyosan, az előbbi „kirohanásomra”. Ismerős mondat volt, édesapám is mindig ezt használta, nővérem pedig átvette ezt a szokást. Könnyek gyűltek a szememben erre a gondolatra. Jaj, én szegény édesapám, jaj, én szegény nővérkém! Hol lehettek most?
Tudniillik, hogy e két családtagom eltűnt, elveszett vagy egyszerűen elszöktek. Mindketten vándor lelkek voltak, hát, meg is lett a következménye ennek. Oh, jut eszembe, e bájos teremtés nevét itt a jobbomon, még nem ismerem.
-    Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdeztem, kis gyanakvással a hangomban. Túl sokáig gondolkodott, így tudtam, nem az igazat fogja az orromra kötni.
-    Janette. – válaszolta, mire én meg nagyon gyorsan kimásztam a lyukból. Janette, a nővéremet is így hívták. Az viszont nem lehet, hogy ő az. Kimászott utánam ő is, így normálisan végig mérhettem. Nem találtam túl sok hasonlóságot. Csak az alkata és a...szeme, „A szem a lélek tükre” de ez a lány erősebb volt és szurokfekete hajjal büszkélkedhetett. Szurokfekete, anyámnak is ilyen van, csak ő festi, szurokkal. Pillantásom visszatért a szeméhez, ismerős volt, de hát lehet másnak is van barna szeme zöld, kék és VÖRÖS foltokkal. Példának okáért nekem is volt egy-egy pöttyöm. Csak nekem a hajam is rozsdavörös.
-    Ki vagy te? – kérdeztem suttogva. Nem válaszolt, csak fülelt valamire, amit én nem hallottam, pedig nekünk Remetéknek kitűnő hallásunk van. kijavítottam a kérdésem:
-    MI vagy te? – susogtam alig hallhatóan. Rám nézett, és elmosolyodott, olyan tudálékosan.
-    Én egy Remete vagyok. – ejtette ki a szavakat lassan és jól érthetően, de én mégis nehezen fogtam fel a hallottakat. Egy Remete.
Nem gondolkodtam többet, hanem csak elfutottam. Messzire és vissza se néztem.

2 hét múlva. A Remetebálon.

    Hát, itt lennék. Végre, már azt hittem, sosem érek ide. A fogadóban felvettem a legszebb ruhámat, és lassan lépkedtem célom felé. Most más volt a bál. Nem egy réten tartották, hanem egy igazi bálteremben. Nem sokat vagyunk mi Remeték, de a százas mércét azért megütjük, így érthető miért láttam annyi kiöltözött alakot.
Lassan telt meg a terem, de elég hamar, fel tudott szólalni a vezetőnk, aki a bál rendezője is. Elmondta a szokásos babla szöveget, majd egy új információt osztott meg velünk. Új „mesemondók” érkeztek hozzánk, akiket természetesen mindenki rögtön megrohamozott a beszéd után.
Én csak a szokásos embereimhez mentem. Joff megint egy vicces történettel lepett meg, Tasius egy szívszorító szerelmes történetet regélt el nekem, míg Peg újból egy évét mesélte el. Woodrow nagy sajnálatomra újból a valóságból merített ihletet, így a történet szomorú lett ismét.
    Mivel kíváncsi természet voltam, az este végén mégis csak az új mesélő felé irányítgattam utamat. Leültem egy párnára, de ez teljesen felesleges volt, pattanhattam is fel, mert behívtak az elfüggönyözött „szobába”. Egy férfi kezdett el mesélni, de mikor megszólalt egy szereplő, egy ismerős női hang beszélt. Még a történetet is ismertem. Hiszen ez a történet rólam szól! Én vagyok a hisztis lány, aki bajba keveredett, mert odaszólt egy banditának. Hirtelen rántottam el a másik függönyt, így megláthattam a mesélőt. Az apámat. A segédje pedig az a lány volt, akit két hete „megismertem”. Ezek szerint jó volt a megérzésem. Sírva borultam döbbent apám nyakába és öleltem magamhoz „rég” látott nővéremet. Apám elmeséltette velem a történetemet, és cserébe ők is beavattak engem életük titkaiba. Megtudtam, hogy a gonosz ellen harcolnak és a győzelem érdekében akár a lopásig is lesüllyednek. Csaltak is már, sőt embert is sebesítettek meg, de mindezt az ő „szent” céljukért.
    Nővérem a jövőről is beszélt, és egy történetben magamra ismertem. Harcoltam, ugyanebben a teremben, ugyanezekkel az emberekkel az oldalamon. Ennek a „mesének” a hatására csatlakoztam apám mozgalmához.
Az este következő részében gondtalanul nevettem és táncoltam, elkövetkező éveimben utoljára, ugyanis ettől a naptól megváltozott az életem. Küzdöttem, sírtam, rohantam, kétségbeestem, mosolyogtam, de többet nem bírtam vidám lenni. Egészen egy bizonyos napig, de ez már egy másik történet. Egy új világba, egy új életben.
„... a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.”
(Raulo Coelho: A portobellói boszorkány)