Reggeli "mozgás"

Sziasztok!
Elsőnek is köszönöm a két komit Ildinek és Lorelay Evennek! Köszönöm szépen nagyon jól esett! Lorelay neked válaszoltam, csak nem tudom melyik blogod. :( Bocsi.
Na, meghoztam a kövi rész a Love, summer, and us-ból. Itt már mondhatni bonyolódnak a szálak. :) Szóval, nem is fűzném tovább a szót. Kérekszépenkomikat!
Pusz:
Dorothy H.

„Ha az ember mindig mozog, senki sem cseszegetheti.”

Hogy mit álmodtam? Ez volt életem legfurcsább álma. Szinte végig vette, hogy mennyire megváltoztatta Dave már most az életemet, sőt, azt is éreztette velem, milyen lenne, ha megcsókolna, rengeteg olyan helyzet szerepelt az álmomban, ami eredetileg is megtörtént. A legeslegidegesítőbb az volt, hogy ÉLVEZTEM! Hogy fogok így a szemébe nézni? Te jóságos légy kaki! Végem van! Nem Nora, nincs véged! Túlteszed rajta magad, igaz, hogy nincs min túltenned magad, de akkor is megteszed és kész!!!!! Oké, most mész, elkészülsz és elmész futni, hogy kiszellőztesd azt a nem normális fejedet és még körbe is tudsz nézni a városban!

Dave gatyója :D

Miután ezt így megbeszéltem magammal elkészültem és kiléptem a szobámból. Legnagyobb döbbenetemre kit találtam a nappaliban a tévét bámulva? Hát, nem egy „szőke” libát, aki folyamatosan viháncol? Dehogynem! Majd megszólalt a nyafka kis hangján:

-          Dave, ez ki? – te jó ég, hogy idegesített ez a hang! Hát, még a ruha, ami rajta volt, inkább illet volna egy újság címlapra. Mondjuk, a Playboy lehet örült volna egy ilyen „ruhának”.

-          Hah? Mi? – értetlenkedett a kérdezett és pár pillanat múlva meg is jelent egy szál Bermuda gatyában! Na, itt volt az a pont, hogy ki akadtam.  Nem csak azért, mert eszméletlenül nézett ki az izmos (koskás)hasa, de még képes egy ilyen agyilag szőke libával a kanapén ki tudja mit csinálni. Csak mérgesen felvontam a szemöldököm és elindultam az ajtó felé. – Várj, ne, had magyarázzam meg! – kérlelt, de én csak mentem az ajtó felé és közben előszedtem a zenelejátszómat. Mikor kiléptem a folyosóra minden csendes volt, hiszen korán keltem. Eltökélten haladtam a liftek felé, de pár lépés után valaki elkapta a karom és visszafordított. – Állj meg!

-          Nem, Dave. Nem állok meg! Más dolgom van! – Ne nézz rá. Ne nézz rá.

-          Mi? Elmész futni? Hű, hidd el meg vár. – mondta gúnyosan, majd megváltozott az arca. – Figyelj, nem az volt, amit hiszel.

-          Miért érdekelne engem, hogy kivel mit csinálsz? Csak a tesóm leszel! És szerencsére az is csak a mostoha fajtából! – Vágtam hozzá haragosan a szavakat. – Szerencsére e szavak hallatára a döbbenettől elengedett én pedig magasra szegett orral (de komolyan, most, hogy visszagondolok, tényleg meg emeltem a fejem, mint aki meg volt sértve) elmasíroztam a lifthez és vártam, hogy megérkezzen. Csak vártam és vártam és a végén ki érkezett meg mellém? Az a nyafka kis csaj, aki szerencséjére felvett egy nyári ruhát arra a „szerelésre”, amit még a kanapén viselt. Jut eszembe! Nem szabad arra a részre ülnöm. Ki tudja, milyen bajai vannak a csajnak.

-          Tudod, ez elég önző volt tőled! – kezdte én meg hatalmas szemekkel rá néztem. Mi baja van? – Ha később jöttél volna ki, lehet, hogy sikerül elcsábítanom. De így... – ciccegett. Ha lehet nagy tányér méretű szemekkel néztem rá. Ismétlem, mi baja van? Hangosan is kimondtam:

-          Mi bajod van?

-          Hát, te azt hitted, hogy lefeküdtünk nem?

-          Miért érdekelne?

-          De ha nem érdekel miért viharzottál el olyan hirtelen?

-          Nem, futni megyek. Mozogni. – mondtam és közben még aprókat bólogattam is.

-          Azt értem, de Davet sem akartad meghallgatni.

-          Nem érdekel Dave. Csak a mostohatesóm lesz. Ennyi.

-          Ezt ugye te sem hiszed el? – közben megjött a lift és mi beszálltunk. – Higgy nekem, te féltékeny vagy! – na, ez volt az a mondat, ahol elindítottam a zenét és nem hallottam mit magyaráz magának tovább. Mondhatni hamar megszabadultam tőle, kiszállt három vagy négy emelettel lejjebb.

Én meg egyedül maradtam és a mostani szokásaimhoz híven agyalok. Most mi van? Féltékeny lennék? Erre a ne mondjam mire? Na, neeee. Inkább a... Nem, semmi nem jut eszembe. A földszinten kiszálltam a liftből és odaintettem a portásnak, majd „kiszabadultam” a levegőre. Rögtön melegíteni kezdtem és pár perc múlva teljes erő bedobással indultam neki a távnak. Igaz, gőzöm sem volt merre megyek, de majd csak visszatalálok. Már vagy fél órája futottam mikor valamilyen úton egy térre értem ki. Valami Piazza delle Erbe, szép tér volt.de én teljesen eltévedtem. Nem tudtam merre jötem mivel nem figyeltem és különben is az én cikkakkos útvonalam nem a legjobb ilyen helyezetekben. Hát, csak néztem, ahogyan az árusok jönnek mennek és pakolásznak. A legtöbbjük látszólag ismerte egymást. Mosolyognom kellett, olyan megható látvány volt. Közben az én szerecsémmel az Mp3 lemerült így most csak tettetem, hogy zenét hallgatok.

Igaz csak a csendet „hallgattam”, de így is megijedtem, mikor egy kéz érintését éreztem. Automatikusan megrázkódtam és megfordultam. Dave állt velem szemben, valami furcsa csillogást láttam a szemében, hasonlított ahhoz, amit tegnap a saját tükörképem mutatott.

-          Mit akarsz? – kérdeztem durván. Összehúzott szemmel nézett rám.

-          Mégis mit akarhatok?

-          Nem kell magyarázkodnod. A te dolgod.

-          Akkor miért úgy reagáltál? – kérdezte hirtelen és sietve.

-          Mi bajod van azzal, ahogyan reagáltam? – kérdeztem vissza.

-          Nora! Ne csináld! Láttam az arcod!

-          Milyen arcom? – kérdeztem teljesen elgyengülve és ezt az érzést csak az váltotta ki, hogy kimondta a nevemet. Atyám! Ne!!!!

-          Nem fogom ábrázolni.

-          Helyes! Mivel nem is vágtam semmilyen arcot! És ha vágtam volna csak azért lett volna, mert egy szinte pucér csaj ült a kanapén! Tudod, milyen érzés ez reggel mikor még szinte alszol, egy csajt találsz a díványon! Te is kiakadnál!

-          Igazad van, nem magyarázom meg, hiszen csak a bátyád leszek, ja, igen meg az a személy, akitől életed legjobb csókját kapod!

-          Mi? – döbbentem meg és még folytattam volna, de nem bírtam, mert Dave megtámadta az ajkaim. Elsőnek el akartam lökni, de eszembe jutott, hogy múltkor sem sikerült, így hát inkább visszacsókoltam, aminek látszólag nagyon örült. Mámorító érzés volt, főleg, hogy tényleg csak az ajkaink játszottak. Majd egy idő után lassan elszakadt tőlem, nagyon lassan. Én ezt a pillantott vártam, hogy megszólaljak. – Ez neked csók? – meglepődve nézett rám, majd visszahajolt, hogy megint megcsókoljon. Most vadabb volt, nem hagyta magát „megfélemlíteni”, hanem ellenállást nem tűrve nyomult tovább. Majd mikor érezte, hogy engedni fogom (talán) megnyalta az alsó ajkamat, én pedig tovább engedtem őt, így nyelvünk is élvezetes táncba kezdett. Nem sokára (túl korán volt) elváltunk egymástól. – Dave, én...

-          Nem érdekel. – mondta én pedig megszeppenve elhallgattam. Lassan könnyek gyűltek a szemembe. Ezt ő is látta, így hát felsóhajtott. – Nora, én nem úgy...

-          Nem érdekel. – mondtam és elrohantam arra amerről emlékezetem szerint jöttem, de utánam jött! Elkapta a karomat és visszaperdített maga felé.

-          Figyelj! Én nem akartalak megbántani... semmivel sem, de csak ez tud megvédeni. – érdekesen nézhettem rá, mivel magyarázkodni kezdett. – Tudod milyen világban élünk. Nem akarom, hogy bajod essen. – csak bambán néztem rá. Mi van?

-          Dave... Te hülye vagy. – mondtam egyszerűen és még mindig folytak szememből a könnycseppek.

-          Mi?! Most mi... Nora. Ne csináld!

-          Mit ne? Ne lélegezzek? Megtehetem! Ne vágjak arcokat? Megtehetem! De elsőnek neked kéne, eldöntened mit akarsz! – vágtam hozzá és elindultam. Majd miután tudatosult bennem, hogy gőzöm sincs, hol vagyok, megfordultam. Hiba volt. Dave győzelem ittasan elvigyorodott és egy lépéssel átszelte kettőn közözött a távolságot és megint megtámadta ajkaimat. Egy idő után letörölte a könnycseppeket az arcomról és belemosolygott csókunkba, mire én hallattam egy mérges morgást, majd én is elmosolyodtam. Mire még közelebb húzott magához, így testünk már teljesen egybe ért. Boldogan (!) simultam bele karjaiba, majd kénytelenek voltunk levegőt venni. A homlokát az enyémnek döntötte és úgy vigyorgott rám, mire én megütöttem. Csak egy pisit, de még így is felnevetett. – Ne röhögj! – mondtam, mire olyan kis csúfondáros mosoly terült szét az arcán.

-          Miért is ne?

-          Mert még haragszom rád! – na, végre lehervadt a vigyor a képéről.

-          Nora... – kezdte ijedten, mire felnevettem.

-          Hiszékeny vagy! – mondtam, mire felvonta az egyik szemöldökét és fenyegetően rám nézett. Én megijedést színleltem és elkezdtem rohanni, de természetesen utolért. Elkapott és megint megperdített és mikor vele szemben megálltam megcsókolt, lassan csinálta, amivel halálra idegesített. Mohón kaptam ajkai után és ő megint elmosolyodott rajtam. – Ne mosolyog már folyamatosan! Elrontod a pillanatot. – motyogtam, mire eltolt magától és felnevetett. Mire én csak vágtam egy grimaszt és elindultam. Legnagyobb sajnálatomra hagyott elmenni, de mikor a sarkon tovább akartam menni, egy kéz kapott a derekam után.

-          Neked lét elemed az eltévedés? – kérdezte kuncogva.

-          Igen, én is örülök, hogy itt vagy. – mondtam bosszúsan.

-          Na, ne légy ilyen. Picur! A másik irány. – figyelmeztetett mikor tovább akartam indulni. Visszahúzott, így a mellkasának ütköztem.

-          Magyarázd már el nekem légy olyan szíves. Miért voltál velem olyan...bunkó? – kérdeztem.

-          Féltem. Nem ismertelek és... – miközben beszélt egyre közelebbről hallottam a hangját, majd miután az ésnél abba hagyta a mondandóját, egy finom érintést éreztem a nyakamon. Majd még egyet és utána egyre többet.

-          Mond...te most mit csinálsz?

-          Hát, legjobb értesüléseim szerint csókolgatom a nyakadat.

-          De miért a nyakamat? – kérdeztem, mire kuncogva megfordított és a számra adott egy puszit.

-          Most jobb? – mivel durcás képet vághattam felnevetett és magához ölelt. – Gyere te kis mohó, még visszaérünk reggelire.

-          Kaja! – kiáltottam fel és futni kezdtem. Természetesen a rossz irányba, de még idejében rám szólt. Szegény, majdnem fetrengett a röhögéstől. No comment. Dave vezetésével hamar visszataláltunk a hotelhoz én meg égtem rendesen, mivel mindig a rossz irányba akartam menni. Kellőképpen szórakoztattam, azt hiszem.

Miután ily szerencsésen visszataláltunk, már csak a liftet kellett túlélnünk és mehettünk reggelizni. Számomra még a legfontosabb (igen, fontosabb, mint a reggeli, nekem!), hogy meg tudjam mi is van most?

            A felvonóra sajna várni kellett, én meg a lábammal doboltam, hátha így gyorsabban jön. Dave meg csak vigyorgott, mint a vadalma. Mit mondjak, nem segített lenyugodni.

            Mikor a lift megjött szinte berobbantam a kis helységbe és egyenesen a hideg tükörnek támasztottam a fejem. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó, majd váratlanul egy kéz megpördített, az ajkaimat pedig váratlan támadás érte, mind ezt Dave személyében. A mostani alkalommal megpróbáltam elhúzni tőle a fejem, de minél inkább távolodtam, annál közelebb jött. Végül én a tükörhöz simulva találtam magam, ő pedig a fejem mellett támaszkodott két oldalt. Mikor elfogyott a levegőnk befejezte én meg rögtön letámadtam a kérdésemmel.

-          Ez most mire volt jó?

-          Hmm. – „mondta”, majd egy idő után felsóhajtott. – Oké. Most mi a baj?

-          Élsz! – vágtam hozzá durván és a hatáskedvéért még meg is ütöttem. Majd még egyszer, miután harmadszorra is megtettem, hirtelen a gombokhoz ugrott, (na, jó lépett, de ez részletkérdés) és leállította a liftet. Aztán visszafordult én meg tovább „vertem”. Egymás után kapta el a kezeimet, majd izzó tekintettel visszatolt a tükörig, amitől eltávolodtam.

-          Igen? Élek? Ez a bajod? Mi lenne, ha nekem nem hazudnál, ha már magadnak megteszed?

-          Én hazudok magamnak? Én? ÉN?! – aprót kiakadtam.

-          Ugyan Bella, te is tudod, hogy azt teszed! – elakadt a lélegzetem.

-          Soha többet NE merj Bellának hívni! Soha többet! – fakadtam sírva a mai napon már másodszor. Kicsit untam már. Erre a reakciómra Dave TÉNYLEG megijedt. Újra indította a liftet és odaállt elém.

-          Nora, figyelj. Figyelj rám! – ismételte mikor nem tettem meg. Mivel még mindig lehajtott fejjel álltam, felemelte az arcom az államnál fogva. – Figyelj! Sajnálom. – mondta és lecsókolt pár könnycseppet az arcomról. Hihetetlenkedve felnevettem, mire lehajolt és...Nem történt semmi, mivel kinyílt a lift ajtó és a tegnapi néni állt ott.

-          Hah! Tudhattam volna, hogy maguk hátráltatják a liftet! Már öt perce itt állok! – háborgott, mikor észrevett minket. Dave pedig megmerevedett, ahogy volt, én viszont majdnem megpukkadtam a visszafojtott nevetéstől. Ezt ő is látta és egy varázslatos mosollyal ajándékozott meg. – Fiatalúr! Követelem, hogy hagyja békén azt a szegény lányt! Ne fenyegesse! – na, erre aztán nem bírtam tovább és kitört belőlem a röhögés. Szívből kacagtam úgy tíz másodpercig, majd Dave megszólalt.

-          Mint mondtam. Semmi köze hozzá mit csinálok a barátnőmmel és csak mellékesen közlöm: nem bírnám bántani. – most én fagytam le. Mi?! Ez most mi? De hát, ő...egy...Mi?

-          Ugyan fiatalúr! Nem bírná bántani.

-          És ilyenkor mit csinál? Házasság előtt! – Mi? Döbbentem le teljesen a néni monológján. Ez nem normális. Házasság? Davvel? Kösz, de inkább megbeszélném vele, most mi is van. Dave arcát sajna nem láttam, mivel elfordult a néni felé.

-          Beszáll vagy nem? Tudja, reggelizni szeretnénk még a mai napon. – köpte szinte a szavakat jövendőbeli...nem tudom mim. A néni a hüledezéstől nem tudott megszólalni, így Dave megnyomta a gombot még egyszer. – Látom nem. – jelentette ki, majd becsukódott az ajtó.

-          Dave... – kezdtem.

-          Ne.

-          De ké...

-          Nora. Kérlek, ne beszélj! Majd fent rendben? – vágta rá kicsit idegesen. Lehajtottam a fejem és szipogtam párat az előző jelenetem után (a sírásra gondolok). Hirtelen egy kéz simult az arcomra és Dave nézett velem farkasszemet. Fölém hajolt, de nem ért hozzám, csak a homlokát támasztotta az enyémnek és úgy maradt. Mikor a lift megállt még mindig így álltunk.

Kiszálltunk és a szobáig csendben sétáltunk. Mikor beléptünk nem várt személyek fogadtak bennünket.