16. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem vele, de egyébként sem kaptam komit hozzá, szóval... Oh, igen, aki a bad gombra kattintott nagyon szépen kérem, hogy egy komiban segítsen, hogy mi nem tetszett neki. Nagyon örülnék neki. :) Előre is köszönöm. :) szóval nehezen, de sikerült összekaparnom valami ihletet, de most itt vagyok. Most majd megint eltűnök pár napra, de majd hozom a következő fejezetet a Love, summer, and us-ból, amint visszajöttem. már kész van. Oh, még egyszer nagyon sajnálom Lorelay Even, de a komidat eltette valahová, így csak most nem rég láttam, és igen benne vagyok a cserében, válaszd, amelyiket szeretnéd. :)
Pusz:
Dorothy H.

„Ketten maradtunk.” Visszhangzott a fejemben Theo mondata. „Ketten”, egyedül, egy konyhában, amit – jutott eszembe – ki kell takarítanom. Ki tudja Bináék mit csináltak. Oké, ezt körülbelül lehet tudni, de azért nem árt. Én arról az asztalról enni szoktam. Na és Jenny. Hát, érdekes „jelenet” volt, Bina picit kiakadt, de elsimult a dolog. Ennyi. A takarító szerek felé vettem az irányt, hogy kerítsek valamit, bármit, amivel eltüntethetem, hogy mit csináltak Bináék az asztalon. Szóval, elsőnek neki álltam letörölni az asztalt, majd a székeket és hirtelen neki mentem Theonak. El is felejtettem, hogy ő itt maradt. Félszegen rá mosolyogtam és tovább törölgettem a székeket.

-          Ma is volt „rohamod”. – nem kérdés volt. Megállapította és a rohamod szónál apró macskakörmöket mutatott. Nem válaszoltam, csak megvontam a vállamat.

-          Nem érdekes. – nyögtem ki végül pár perc csend után.

-          De igen az. Mit láttál?

-          Nem tartozik rád. – Nem tudom, valahogyan semmi kedvem nem volt neki elmondani mikor és hogyan kaptam az első csókom. Na, jó nem az első, de én akkor úgy éreztem.

-          Oké. Akkor én, most beviszlek a kórházba.

-          Mi? Nem. Nem viszel te engem sehová.

-          Dehogynem! Emlékszel mikor az orvos azt mondta, hogy ilyenkor be KELL vinni téged?

-          Ugyan, miért? Mert visszaemlékeztem egy napra? Nem habzott a szám és nem rángatóztam összevissza. Szóval jó lenne, ha végre békén hagynál a hülyeségeiddel! – ordítottam vissza. – Bina is ott volt a kórházban, ő mégsem akart becipelni! Mondom ő látta, hogy mi történt nem csak elképzelte!

Tudtam, hogy nem szabadna ilyeneket mondanom, de a szavak csak úgy ömlöttek belőlem és nem akart az áradatnak vége lenni. Hirtelen eszembe jutott egy érve miért nem mehetek el (nem tudom honnan jött, de egy próbát meg ért). „Ma van a válogatóm”. Már nem is emlékszem, hogy milyen válogató volt.

-          Hogy sikerült a válogatód? – kérdeztem, úgy, mint aki 7 éve fel akarja tenni a kérdést, mert hát végül is így is volt. Theo meg is döbbent rendesen.

-          Hát... – túrt bele a hajába. – Végül is nem mentem el. Nem volt nagyon értelme. – fejezte be szomorúan. Nem tudtam mit tenni, meg kellett őt ölelnem, olyan megtört volt szegény a lámba gyenge fényében. Percekig csak álltunk nem törődve semmivel, és szorosan öleltük a másikat. (Istenem, ez, de giccsesen hangzik, de nincs mit tenni így történt). Egy gyors ötlettől felvidulva megpörgettem párszor a kezemben maradt konyharuhát (épp az elmosott edényeket törölgettem) és megcsaptam vele. Ő sem tétlenkedett sokáig. A kezdeti sokkból feleszmélve rávetette magát a másik rongyra és visszatámadt. Mint két kis ovis úgy csépeltük a másikat, közben pedig az elengedhetetlen röhögés harsogott a konyhában. 10 perc után nem bírtuk tovább én szó szerint a padlón feküdtem és tiszta szívből nevettem, Theo pedig rajtam röhögött, de úgy, hogy egy retardált fókára emlékeztetett. Éreztem, hogy talán mondani kéne valamit, de ez két okból sem ment, először is nem bírtam beszélni a röhögéstől, kettő halványlila gőzöm sem volt, hogy mit kéne mondanom. Aztán lassan, homályosan derengeni kezdett valami, amit apa nyögött be a repülőn, de csak fél füllel hallgattam. „Jó lenne, ha bocsánatot kérnél tőlük, mindenkit nagyon megrázott, hogy eltűntél”.  Már sok ideje nem mondtam, ki őszintén ezt a szót. Itt az alkalom, hogy begyakorold újra gondoltam magamban. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak, majd a biztonság kedvéért megismételtem e mozdulatot.

-          Sajnálom. – ejtettem ki végül olaszul a szót. Tudtam, hogy érti, Andától is mindig így kértem bocsánatot, azokért a dolgokért, amiket amúgy ketten követtünk el. Hosszú percekig csak nézett rám bambán (és ha már itt tartunk, megjegyezhetném, hogy nagyon cukin? Mikor lett ennyire cuki?), így fogtam magam és elindultam a szobám felé, hogy majd csinál valamit, mikor felépül az esetleges sokkból. Egy kéz ragadta meg a „bicepszemet” a következő pillanatban megint Theo karjaiban találtam magam.

-          Jó éjszakát. – suttogtam és el akartam indulni, de visszatartott és erősen fogott. Komolyan nézett rám, én meg elkezdtem agyalni, hogy mi baja van.

-          Miattad volt. Minden. Az egész hülyeség. – simított végig az arcomon (még egy megjegyzés: k*rvára jól esett), nekem pedig lassan leesett mit is mondott.

-          Az egész? Azt mondod miattam jártál Emilyvel? – döntő kérdés, ha...ha...szóval, ha azt mondja, hogy... Na, igen... Mit mondjon? Hogy igen? Az sértő, vagy megnyugtató (akkor ugyanis nem szerethette vagy igen?) Ha nemet mond? Akkor mi lesz? Ő mondta, hogy minden? Mit jelent az, hogy minden? Tényleg minden? Vagy csak a felszín mindent? Vagy most ez mit jelent? Hogy szeret? Hogy hiányoztam neki? Hogy jó, hogy itt vagyok? Hogy örül nekem? Vagy egyszerűen közölte, hogy minden az én hibám?

-          Más volt, mint te. Segített. Segített, hogy ne rád gondoljak folyamatosan. – zihálta, nekem meg elakadt a lélegzetem. Ez gond is lehet. (Miről beszélek én itt igazából? Hogy azt hiszem, tetszem neki? Azt nekem mióta gond? Volt már pár pasim...Igen volt pasim, csak hát, egyik sem volt előtte a barátom... javítok: legjobb barátom. Szóval, most nekem kéne lépnem? Aztat azért nem! Ő a fiú! Pech a nem elég bátor hozzá.) szóval, míg én így rágódtam magamban, Theo csibészesen villantott egy féloldalas vigyort. (Utálom is érte. Minek neki ilyen szép fogsor? Adja oda egy színésznek!) majd, lehajolt és nyomott egy puszim a szám sarkára, mint egy félre csúszott baráti puszi. Nem csókoltam meg, nem adhattam meg neki ezt az örömöt. Egyszerűen nem és kész.

-          Jó éjszakát, Emma. – suttogta szinte hangtalanul. Biccentettem, mert ha megszólalok, biztosan valami marha nagy hülyeséget mondok. Megfordult én pedig hagytam elmenni, igaz több jelét is mutatta annak, hogy maradna még. Odaálltam a mosogatótál felé és a maradék vizes tányérokat néztem miközben a pultot támasztottam lihegve. Mikor meghallottam, hogy indul egy autó (csak Theoé lehetett) felnéztem és még láttam, ahogyan kifordul az út felé és elhajt. Nem bírtam tovább, a rongyot (ami még mindig a kezemben volt valamiért) bedobtam a tányérok közé és a szobámba rohantam és szinte sikítva dobtam le magam az ágyra, és az én szerencsémmel pont egy párnába érkeztem, fejjel. Vakon kutakodni kezdtem a telóm után, majd mikor megtaláltam szitkozódva dobtam távolabb magamtól. Túl késő van bárkit is felhívni (na, jó Binát, vagy Andát hívnám, de akkor is). Idegesen ütögettem a párnákat magam körül, de nem bírtam döntésre jutni a nem tudom miben csak zakatolt az agyam rendesen. Igaz ez lehetetlen, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy elaludtam.

Ki a....telefonál ilyen korán? Indultam el kissé kómásan a telefon felé, majd visszafordultam, hogy felvegyem a mobilt.

-          Halló? – nyöszörögtem bele álmosan a kis mikrofonba.

-          Szia, lustaság, hallom felkeltettelek. – hallottam meg Anda vidám hangját. – Csak gondoltam érdekelne egy szobafestés a haverokkal. Jaj, és ha nagyon ráértek jöhetnétek lim-lomokat válogatni. A többiek már itt vannak, ők nem aludtak ennyit szóval te hozod el a festéket. Rendben? Helyes.

-          Várj. Lemaradtam ott, hogy szia, lustaság. – mondtam zavartan. – Egyáltalán mennyi az idő?

-          Már fél kilenc.

-          Már? Inkább még csak! És miből is kéne megvennem azt a festéket? És milyet? És ki van ott?

-          Tudod, kicsit morcos vagy reggelenként. Tim tudja, melyik festéket adja, és ne ijedj meg, de adni fog pár hengert is. És az egész díszes társaság itt tobzódik, már vagy egy órája és reggeliznek.

-          Reggeli. – kordult meg a hasam. – Megyek!

-          Na, látod, én megmondtam.

-          Már régen is mondtam, hogy szokj le erről a mondatról. Fél óra és ott vagyok, hagyjatok nekem valami kaját, mert éhen halok.

-          Igen is Emma királylány. – nevetett fel Anda és még mi előtt bármilyen módon kommentálhattam volna a mondatot, lerakta.

-          Na, ilyen mázlim is csak nekem van. – morogtam a fürdőbe dülöngélés közben. Lefürödtem, igaz szinte teljesen feleslegesen, ha a fiúk is festenek. Tiszta nem tudom milyen színű leszek mire végzünk. A gardróbból a világ legolcsóbb, legkínaiabb pólóját szedtem elő, mellé pedig egy még rongyosabb farmer sortot választottam az ablakon kinézvén. Kissé meleg napnak indult, már minimum 40 fok volt árnyékban és még nem volt kilenc.

Egy gyors fogmosás és fésülködés után bevágtam magam a Jeepbe és a város felé vettem az irányt. A festékbolt semmit sem változott, így hamar megtaláltam. Belépve az ismerős illat megcsapta az orromat én pedig boldogan szívtam be többször is egymás után. Egy gyors jó reggelt és egy kapkodva elmesélt kérés után már léptem is ki az utcára és pakoltam be az autóba a megszerzett árut. A lehető legegyszerűbb úton mentem Andához és döbbenve konstáltam a „rengeteg” autót, na, jó maximum hat volt, de ebben a kis városban ez már tömegnek számít. Kipattantam és a konyha felé vetem az irányt, mert onnan hallottam a legnagyobb hangzavart. Mikor beléptem egy veszekedő Jenny - Zach párossal találtam szembe magam, amin egy picit megdöbbentem. Kikerülvén őket egy durcás Emilyvel akadt össze a tekintetem, de hamar elnézett a másik irányba és elemezte mit csinál éppen Tony. Ezt követően az éppen jóllakottan hátra dőlt Johnny vált láthatóvá, majd a fejét csóváló Bina, aki talán még nálam is szakadtam ruhában volt. Theo pedig a pultnál ülve reggelizett. Anda a dupla (!) tűzhelynél álldogált (már ha azt nevezhetjük álldogálásnak, hogy közben minden felé forgott ellenőrizvén, hogy mindenki jóllakott, vagy éppen a lelki állapotukat elemezvén, mert hát, egy pszichológustól minden kitelik) és Theot hallgatta, aki valamilyen sült almáról hablatyolt neki. Szóval mikor apa belépett a konyhába, ahol már tízen álltunk, ültünk, kiabáltunk (Jenny, és Zach) ezért, aztán senki sem hallotta, hogy apa bejött és beszélni próbál.

-          Csendet! – kiabálta el magát, ami még nekem is hangos volt, nem hogy az előtte ülő Johnnynak, aki vagy fél métert ugrott a székről, ülőhelyzetből! – Meg vagytok veszve? Nem hallom a saját hangomat! Na, így már jobb. – mondta, mikor már csak Jennyék veszekedtek tovább (ezt még mindig nem értettem). – Eligazítás. Az emeleten van, három szoba ebből már csak egyet kell festeni, meg a folyosó, oda belőletek pont elég lesz négy ember. Lehet választani.

-          Mi az, hogy négy ember? – akadt ki Emily. Felvontam a szemöldököm, ez nem normális, ezen akad ki? Örüljön, hogy együtt lehet az áhított Tonykájával.

-          Elég. Nos, a garázsba rengeteg cucc van, azt is ki kéne válogatni, hogy mi megy vásárra és mi nem. Ehhez elég a maradék négy ember. Én arra gondoltam, hogy a lányok mennek festeni és a fiúk pakolni, de van egy olyan érzésem, hogy ez így nem fog működni. Várom a javaslatokat. – nézett Theora. Remek, ezek szerint drága Theonk osztja be az embereket.

-          Szerintem úgy kéne, hogy legyenek fiúk is a festésnél, mivel mi nem vagyunk olyan magasak, mint ők. – szólaltam meg.

-          Igen, én is ezt akartam, mondani. – helyeselt Theo. – Szóval...

-          Én megyek festeni, ezzel a naplopóval itt. – húzta magához közelebb Johnnyt Bi.

-          Hé! Én nem is vagyok naplopó, csak szeretek pihenni.

-          Aha. – szólt bele Jenny is, aki csak legyintett arra, hogy Zach követelte, hogy figyeljen rá.

-          Elég! Koncentráljatok a feladatra! – próbált rendet teremteni apa.

-          Ez kettő, kell még kettő. – számolt Theo.

-          Gratulálok, legalább ezt ki tudod számolni. – mondtam csípősen és Theo már vette a levegőt, hogy visszavágjon de Bina megint csak közbe szólt.

-          Emma is jön velünk. – jelentette ki, ellent mondást nem tűrő hangon, úgyhogy nem is mertem húzódzkodni, hogy én nem akarok. Csak sóhajtottam és kimentem a kocsihoz a festékekért. Hirtelen egy kéz jelent meg mellettem és dühösen kezdte el kikapkodni a dolgokat.

-          Mi a baj Zach? – kérdeztem békítő hangon.

-          Jenny nem normális.

-          Mert el akar hívni arra a bálra vagy mire?

-          El akar hívni? – kerekedtek ki a szemei.

-          Ööö... hoppá. Nem mondtam semmit. Miért min ment a vita? – érdeklődtem mosolyogva.

-          Benyögtem, hogy nem tud táncolni, ő meg ezen kiakadt és követelte, hogy vonjam vissza.

-          Beteg vagy. Tudod, hogy azzal indul minden egyes szépségversenyen.

-          Igen, de te ezt honnan tudod?

-          Bina mesélte...valamikor.

-          Szóval ezen ment a „vita”. És már nagyon unom. – kérdőn néztem rá, ezért folytatta. – Minden egyes alkalommal, amikor huzamosabb ideig vagyunk „összezárva” kitör a veszekedés valamin.

-          És, hogy szoktatok kibékülni? – értetlenkedtem.

-          Úgy, hogy megint összekapunk valamin. – röhögött fel kedvetlenül.

-          Te, tudom, hogy hülyeség, de randiztál már vele?

-          Tudod, hogy Bina, hogy reagálna rá? Kikaparná a szemem.

-          Miért mi baja van Jennyvel? – ezt valahogy sosem értettem. Nekem nem volt vele bajom, csak Biért álltam ki vele szemben.

-          Hát, az úgy volt, - indultunk el a ház felé tele kézzel.  – hogy mikor még nem laktatok itt, ők barátnők voltak. És pont mikor ideköltöztetek vesztek össze valami gyermeki hülyeségen és Bi mondhatni átpártolt hozzád. Te voltál a másik véglet. Jenny volt a kiskirálylány, te meg a nagyszájú „cselédlány”. Különböztetek és ez Binek tetszett. Veled nem kellett cuki kis rózsaszín ruhákba bujkálnia és le-föl flangálnia egy folyosón. Ennyi a történet és ezen mindig jobban és jobban civakodtak és végül ez lett a vége. – értünk be a konyhába, ahol már csak Jenny álldogált.

-          Hát, Zach, én azért megpróbálnám. – mondtam sejtelmesen és mosolyogva eloldalaztam a lépcső felé. – Basszus...kulcs! – ejtetem el pár henger ecsetet.

-          Mi van már? – hallottam egy ideges hangot, miközben azon ügyködtem, hogy felvegyem, a leejtett had ne mondjam mit, de közben el ne ejtsek egy másik...- ot.

-          Mi lenne, ha nem csak ott álldogálnál és nézelődnél, hanem levonszolnád idáig a seggedet, hogy segíts? – kérdeztem vissza. Egy sóhajtás után megjelent egy kéz, de nem az ecsetet emelte fel, hanem a fülemtől az államig simított végig az arcomon.

-          Jobb? – kérdezte Theo csibészes (vagy milyen) vigyorral.

-          Azt kértem, hogy segíts, nem pedig, hogy gyermeteg álmaidat éld ki az arcomon. – vágtam vissza kicsit már idegesen.

-          Bocs, hogy élek. – vett el tőlem pár dolgot. Válaszul csak egy grimaszt vágtam felé és felsétáltam a lépcsőn. Igaz itt a sétálás kicsit erős kifejezés, inkább botorkáltam felfelé.

-          Tessék. – vágtam hozzá Johnnyhoz egy hengert. – Hogy vagy képes feküdni ezen a piszkos valamin?

-          Ezt én is kérdezhetném tőled. – gáncsolt el, így én is a földre kerültem.

-          Bunkó! – morogtam és Bina segítségével felkászálódtam. – Ne röhögj! – löktem a szavakat Theo felé, aki már az ajtót csapkodva nevetett szenvedésünkön.

-          Nyissa már ki valaki ezt az izét! – nyöszörgött Bina, aki épp az egyik festékes dobozt próbálta felfeszíteni.

-          Ne így! ki fog folyni az összes festék! – szólt rá Theo (még mindig röhögve) és lehajolt, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt. Nem bírtam ki és végig mértem hátulról, hát megérte. A halászgatya tökéletesen állt rajta...mindenhol. Atyám, kikészülök. Hogy leplezzem, azt, hogy képes voltam elvörösödni (de komolyan, elvörösödtem azon, hogy végig mértem Theot, gondok vannak velem) lehajoltam és belemártottam az ecsetet a festék be és értelem szerűen az egyik falat kezdtem el festeni. Csendben festettünk egészen addig, míg Zach meg nem érkezett egy magnóval és maximumon nem hagyta nálunk. Na, ezen kitört a veszekedés. Az egyik szám nekünk, lányoknak nem tetszett, a másik a fiúk szerint volt túl nyálas, a végén csak találtunk egy jó adót, ami mindannyiunknak tetszett. Éppen Bina egyik kedvence ment és lelkesen énekelni is kezdte. Avril Lavigne mellett ő is zengte a Girlfriend-et, megjegyezem elég lelkesen és szépen. Közben Johnny odaállt mögé és átkarolta a csípőjét, a lány pedig boldogan hajtotta a vállára a fejét tovább énekelve (immár halkabban a számot. Mosolyogva néztem őket egy darabig, de aztán visszafordultam a falamhoz. Következőleg mikor felpillantottam Bináék éppen kihátráltak a szobából, vagyis Johnny hátrált és húzta magával barátnőjét. Csak lemondóan megráztam a fejemet és tovább mázoltam a falat, míg egy puffanást nem hallottam. Odanéztem és hangos nevetésben törtem ki. Theo belerúgott a rádióba, az pedig magától adót váltott, most pedig szitkozódva próbált valamit keresni Mozart helyett. Mosolyogva húzogattam tovább az ecsetet, mígnem a Los Angelesi rádiót nem hozta be valahogyan.

„Tájékoztatjuk a gyárterületen versenyzőket és más érdeklődőket, hogy augusztus 15-én megrendezzük az egyik legnagyobb versenyt. Jelentkezni e-mailben vagy a helyszínen. És vagy egy betelefonálónk is a témához! Hallgatunk Dominic!:

Na, helló csajszi! Tudom, hogy hallasz! Ne tagadd! Ezennel kihívlak a versenyen, mint egy visszavágót, mivel leléptél mielőtt rendesen vezethettünk volna! Na, szia... Emma!”

Némán meredtem a magnóra. Ez nem igaz. Itt is megtalált. Alig mertem Theora nézni, de megtettem. Összeráncolt szemöldökkel nézet a rádióra, amiből az előbb volt vetélytársam hangja szólt. Lassan felemelte a fejét.

            -   Ez mi volt?