A mai program 2. rész

Na, itt van a másik része. :)

„Engem nem érdekel, ha kócos a hajad, ha foltos a ruhád, ha pizsamában táncolsz egy idióta számra, minek nekem pasi? A legjobb barátnőm mindig mellettem lesz.”

A reptérig vezető út, annyira volt csendes, mint, ahogyan egy folyamatosan jegyzetelő és magyarázó Anyukával lehetséges, és a két duzzogó gyereket se hagyjuk ki. John alig szólalt meg általában csak bólogatott és ferde pillantásokat vetett felénk. Szinte befutottam a váróba (kiderült, hogy Veronában is van egy kis reptér, de mi azt nem óhajtottuk igénybe venni, mert Milánóig olcsóbb volt a jegy) rögtön a három ismerős alakot kezdtem el keresni. Hamarosan egy visítás hallatszott az amúgy is visszhangzó hatalmas térben és a következő pillanatban egy szőke hajzuhatag eltakarta előlem a kilátást. Mire odébb pakolgattam a tincseket Dora eltávolodott tőlem és rosszallóan rám nézett.

Erik=Rió

-          Nem küldtél képeket! Nem is hívtál! És nem mondtad, hogy ilyen helyes az új mostohatesód. – mondta suttogva az utolsó mondatot. Köpni, nyelni nem tudtam.

-          Én is örülök neked Dora, örülök, hogy látlak és nem, nem történt velem semmi baj! – válaszoltam neki, mire csak leintett. – Jó, hol a bátyád? Ő legalább normális vagy minek mondják az olyat. – körbe néztem és hamarosan megláttam a felénk közeledő másik nagyfiút. Érdeklődésből hátra néztem milyen fejet vág Dave mikor megöleltem az általában szívtiprónak titulált Eriket. Mit ne mondjak, volt pár érdekes vonás egyébként tényleg helyes arcán.

-          Mizu Oxfordos lány? – szegény nem tudta magát túltenni azon, hogy nem arra az egyetemre megyek, ahová ő jár. De hát mit kezdenék én egy művészet és sport egyetemen?

-          Hát, próbálom túl élni az esküvői előkészületeket. Ben?

-          Áh, még a csomagjait vadássza Pettel. Ki ez? Vetélytársnak érzem. – erre felnevettem.

-          Ne félj, Rió mi csak téged szeretünk. – mondtam miközben a szülők és Dave felé haladtunk. Riónak hívtuk, mert mikor megjelent a film egymás után háromszor nézte meg és rajta ragadt. Dave még pont hallotta a mondat végét. Udvariasan sorra bemutattam barátaimat.

-          Dave ő Dora és Erik, és az a szőke fej pedig Pete, aki kíséri meg Ben, a fogadott nagylegény. – mondtam hátra tekintve az utolsóként említetteket keresve.

-          Hello. Dave vagyok, John fia. – mondta és miután Dorával is kezet fogott Rió felé nyújtotta a karját. Rossz érzés tört rám. Erik idősebb volt és látszólag erősebb is, de Davet sem féltetem úgy igazán. Nem tűnt olyan megfélemlíthetőnek. Mikor kezet fogtak látszódott, hogy mindketten megfeszítik az izmaikat, de bármelyiküknek is fájt jobban nem engedték el egymás kezét. Végül én toltam el Rió kezét, mert...őt féltettem. Féltem, hogy barátom megutálja Davet, ha az túl erősen szorítja meg a kezét. Ez egy félig férfinak a reakciója szerint azt jelentette, hogy gyengének gondolom.

-          Szia Ben. – öleltem át inkább már szinte bátyámmá fogadott barátunkat, hogy ne keljen a másik két fiúra néznem. Pettet csak egy intéssel üdvözöltem, nem volt annyira fontos, nem is ismertem. Végig néztem a négy fiún mások voltak, különböztek a másiktól, de mégis három egyforma volt számomra. Hogy titkoljam, min gondolkodom Dorába karoltam és a kijárat felé vette már kicsit sem kicsi csapatunk az irányt. Barátnőm szeme, mint mindig most is vastagon ki volt húzva és barna szeme hatalmasnak tűntek a szempilláitól. Látszott, hogy tudja, valami bajom van, de nem tudja kitalálni, mi lehet az. Gyorsan elvittük őket a hoteljukba, ami nem a miénk volt, ez mélységesen sajnáltam. Dora azzal a mondattal búcsúzott tőlem, hogy holnap meg kell innunk egy kávét együtt. Rió is helyeselt hozzá. Dave szeme megvillant e szavak hallatára. Hitetlenül megráztam a fejem és inkább beültem az autóba. Anya lendült be utánam, majd sorban a fiúk is megérkeztek.

-          Szóval – kezdte megint. – most elválnak útjaink, mert gondolom, nem akartok velünk várost nézni, mi csak hátráltatnánk titeket. – elhűltem ezekre a szavakra. Nem normális. Én Davvel biztosan nem megyek sehová.

-          Miért nem tartanak velünk Doráék is? – tettem fel a szinte öngyilkos kérdést.

-          Most nem szeretném, ha vele mennél. Tudod, most...családot építünk. – mondta ki nehezen a szavakat. Megsajnáltam. Ez az egész nap az új családról szólt volna, én meg itt le akarok lépni, hogy a barátaimmal legyek, akiket már évek óta ismerek. Mire a gondolatmenet végére értem, már szégyelltem magam.

-          Sajnálom. – suttogtam, nagyon, nagyon halkan, de ő elmosolyodott én pedig megkönnyebbülten kinéztem az ablakon.

-          Dave, mikor is jártunk erre utoljára? Négy éve? Öt? – kérdezte John.

-          Nem tudom, nem emlékszem már rá annyira. A fagyi maradt meg, meg valami hatalmas virágok, meg azok az egyiptomi szobrok vagy mi.

-          Aida. – mondtam hirtelen. Mindenki értetlenül nézett rám. – Mármint abban a darabban vannak ezek a díszletek. Olvastam a neten.

-          Aha. Lehet. – hagyta rá Dave és mindenki más is ennyiben hagyta. Én pedig tovább néztem ki az ablakon.

 Aztán megálltunk, Dave pedig közölte, hogy visszatalál a hotelhoz és majd vacsoránál találkozunk. Én megijedtem, mi lesz, ha összeveszünk, én pedig kénytelen leszek egyedül menni a hotel felé? Oké, van valamennyi olasz tudásom, de képes vagyok teljesen elfelejteni, ha használnom kell. Közben különváltunk, Dave ezzel szemben már elindult az egyik irányba. Mikor feltűnt neki, hogy én még mindig egy helyben állok és agyalok visszajött „értem”.

-          Gyere már. Még látnod kell pár dolgot. – mosolygott és kézen fogva húzni kezdett abba az irányba, amelyikben elindult már az előbb.

-          De...de, mi lesz, ha összeveszünk? Én nem tudok visszatalálni a szállodába. – mondtam kétségbeesetten. Megint visszafordult ezúttal megállt előttem és a két kezébe vette az arcomat, elengedve a kezemet, amit ezek után hiányosnak éreztem, mintha hiányzott volna egy ujjam vagy mi.

-          Nora – mondta mélyen a szemembe nézve, már mikor én is visszamertem nézni. – komolyan azt hiszed, hogy hagynálak eltévedni?

-          Néhány arckifejezésed láttán kénytelen vagyok ezt gondolni. – felnevetett, mintha én nem komolyan beszéltem volna.

-          Ne röhögj!

-          Bocs. – mentegetőzött és egy puszit nyomott a szám sarkára, majd mohón az ajkaim után kapott és megcsókolt. Hogy is olvastam egy könyvben? Ja, igen: „olyan igazian, érzelmesen”. Igen érzelmesen, magam sem értettel miért örülök ennek, de élvezettel nyújtottam el a csókot, karom pedig nem is tudom hogyan, de Dave nyakára kulcsolódott. A keze a derekamról a hátsó felemre vándorolt és birtoklóan közelebb húzott. Nagy sajnálatomra mikor kifogytunk a levegőből egy picit eltávolodott tőlem, de még mindig éreztem ziháló leheletét és éreztem, hogy néz. Kinyitottam a szemem és egy mosolygó szempárral találtam szembe magam.

-          Hogy is mondtad azt, hogy hagynálak eltévedni? – kérdezte játékosan.

-          Nem emlékszem. – vallottam be somolyogva.

-          Helyes. Gyere, nem messze van egy kávézó. Beülünk és elmeséled miért nézett rád úgy az a gyerek a reptéren.

-          Dave, lehet, hogy nem kéne. – aggódtam. A hajamba túrt és felemelte a fejem, hogy szembe nézzek vele.

-          De, szerintem kéne. Tudod, elég féltékeny tudok lenni. – mondta komolynak szánt arccal.

-          Féljek?

-          Nem tudom. Félsz?

-          Lehet. – suttogtam.

-          Ne félj, vigyázok rád. – válaszolta és egy apró csókot lehelt a számra. Ásítottam egyet. Kalandos volt a mai nap és még nem volt vége. Még csak fél egy volt.

-          Irány a város! – mondtam lelkesen (és álmosan picit) és elindultam. Természetesen a rossz irányba. Megint Dave mellkasán végeztem.

-          Picur, ha jót akarsz, magadnak nem engeded el a kezem.

-          De az olyan ovis. – nyafogtam, de hagytam, hogy húzni kezdjen. Pár perc séta után egy kávézó előtt álltunk és a fagyikat néztük, amiket még árultak. Ennyi fagyi még életemben nem láttam volt ott minden. Menta, csoki, másik csoki, mentás csoki, gyümölcs fagyik, és még ki tudja milyen fagyik. Dave már sorolta, hogy melyiket kéne kipróbálnom, a felét sem jegyeztem meg.

-      -    Mi lenne, ha te kérnél nekem? Te tudod melyik finom és melyik kevésbé. – kérdeztem mosolyogva, már teljesen elvesztettem a fonalat.

-       -   Ülj le. Majd megyek. – még visszahúzott egy pillanatra. – és ne állj szóba senkivel. Főleg ne a fiúkkal.

-        -  Ejnye Dave! Ezt nem szabad. Ne sajátíts ki!

-         - Menj már! – mondta, de megint visszavont még egy puszira. Ez emberek kuncogtak rajtunk, így hát sietősen leültem egy kétszemélyes asztalhoz és elővettem a füzetkémet, amibe firkálni szoktam. Megijedtem mikor egy csésze kávé került elém, a füzet viszont eltűnt. A kávén angol felirattal az ország neve szerepelt és két szívecske. Nagyon aranyos volt és felnéztem. De nem Davet találtam az asztal előtt, hanem egy felszolgáló fiút, aki magabiztosan mosolygott rám a füzetemmel a kezében. Láttam a másik kezében a másik ugyanilyen csészét, de nem rakta le.

-          Kinek lesz a másik? Csak nem itt hagyott?

-          Nem, nem hagytam itt, de te megtehetnéd. – hallatszott Dave hangja a fiú mögül. Szegény nagyon meglepődött.

-          Bo... bocsánat. – dadogta és remegő kézzel lerakta a másik csészét is.

-          Szóval – kezdtem. – neked mostanság lételemed a megfélemlítés? – érdeklődtem a kávém cukrozása közben.

-          Nem – mondta szórakozottan, miközben a füzetemet lapozgatta.

-          Azt nem kéne. – komolyan ismétlen önmagamat folyamatosan.

-          Ez jó. – mutatott az egyik rajzomra, ami szerintem kifejezetten rosszra sikerült.

-          Te szoktál? Rajzolni? Vagyis hát... mi a hobbid? Mit szeretsz csinálni?

-          Aha. Van egy tollad? Firkálnék. – mondta. Oda adtam neki az egyik tollamat és kortyoltam egyet a kávémból.

I <3 U

-          Uramisten! Ez mennyei. – áradoztam és tovább ittam a forró nedűt. Dave meg nagy alkotásba merült, mert nem válaszolt, még nem is villantott egy győzedelmes vigyort sem. Átkukucskáltam, de eltakarta és csendben a fejét rázta. Halkan sóhajtottam egyet, de nem érdekelte. Egyszerre végeztünk a kávéval és a rajzzal is. Ő egyszerre itta a kávét és rajzolt, ez aranyos volt. Felállt, felém fordította a szöveget, amit „firkált” és elment visszavinni a csészéket és beállt a fagylaltos sorba. Percekig csak meredtem a szövegre. Nem akartam felfogni mi van oda írva. És azt sem, hogy ez jó vagy rossz nekem. Akkor csak boldog voltam. Határtalanul. Aztán neki álltam agyalni, most mi lesz? Nem eshetek bele abba, aki a testvérem lesz! Képtelenség, sőt abszurd.

-          Míg agyalsz, edd a fagyidat légy szíves. Olvadtan nem olyan jó. – ébresztett fel Dave hangja a távolból.

-          Bocs. Figyelj, Dave... – kezdtem, de nem fejeztem be, hanem felugrottam egyenesen a nyakába és (természetesen) megcsókoltam. Kicsit nagyon meglepődött, mivel elsőnek még visszacsókolni sem jutott eszébe, de azért rájött mit szeretnék.

-          Na, na, na, na. Nora. Elesünk. – mormolta a csókba.

-          Csúnya vagy. – hagytam abba a csókot, mikor már nem bírta abbahagyni a mosolygást.

-          Hé! – mondta lágyan. – ezt kóstold meg! – és egy kiskanálnyi fagyit tett a számba.

-          Finom. Ez mi?

-          Menta.

-          És ez? – mutattam egy másikra.

-          Citrom. Kellemesen savanyú. – utánozta az apja hanghordozását. Felkuncogtam, mire ferdén nézett rám.

-          Mi van? – kérdeztem vissza.

-          Semmi. Mehetünk? Lemegy a nap, ha itt várjuk meg, míg befejezed.

-          Én is szeretlek. – csipkelődtem, aztán az agyam utolérte a számat és elborzadtam. Mit mondtam neki! Te Atya Ég miért hagytad ezt? Féltem rá nézni, de ő magához húzott és átölelt.

-          Vissza akarod vonni? – kérdezte suttogva. Gondolkodóba estem. Akarom én ezt? Ha nem jön össze nagyon nem lesz jó egy házban élni vele. De ha viszont összejön (nem értem, hogy jutott ez eszembe) akkor bánni fogom, hogy megtettem. Meg lehet, megsértődik és itt hagy. Igen vagy nem? Visszhangzott a fejemben a kérdés vagy százszor.

-          Azt hiszem nem. – válaszoltam félénken. Felnéztem, mosolygott, sőt már egy laza vigyornak is elment. Lenéztem a fagyimra, már kis tócsák keletkeztek a tálkában. Dave felemelte a fejemet az államnál fogva és a szemembe nézett, igaz elég nehézkesen mivel én próbáltam folyamatosan a földet vagy a fagyit nézni.

-          Helyes. – válaszolt még mindig mosolyogva, majd úgy, mint nem régen adott egy puszit a számra. Kézen fogva indultunk el a Júlia erkély felé. Dave fesztelen volt és boldog, minden második házhoz hozzáfűzött valamit és nevetve mesélte, hogy melyik utcában esett el az első kétkerekű biciklijével. Én viszont folyamatosan sasoltam és nem bírtam ellazulni. Hirtelen egy sikátorban találtam magam és Dave fölém hajolt. Aggódva nézett le rám, nem értette mi bajom van.

-          Mi a baj? – tette fel a kérdést. Felnéztem és látszott az arcomon, hogy agyalok, mit válaszoljak.

-          Nem tudom. – mondtam végül őszintén. – Félek. – vallottam be végül miközben várakozóan nézett rám.

-          Miért?

-          Mi ez? Kérdezz, felelek show?

-          Nem. Érdeklődés, hogy miért vagy ilyen savanyú.

-          Dave... Én... – elhallgattam. Mit mondjak, hogy alig ismerem? Hülyének fog nézni. Hogy ez alatt a rövid idő alatt ilyen fontos lett? Hogy félek, hogy fog végződni ez az egész? Félek, hogy nem tudunk majd egymásra nézni? Ugyanazt mondaná mindenre, amit már írtam. És újabb kérdés áradatot zúdítana rám, hogy miért aggódom én ezen és legfőképpen, hogy ettől aztán miért félek. Körbe néztem hátha ki tudok találni valamit a körülöttem lévő tárgyakból. Nem sikerült. – Nem tudom. – sóhajtottam végül.

-          Te most viccelsz velem, ugye?

-          Miért tenném? – értetlenkedtem.

-          Azt mondtad félsz.

-          Igen. – válaszoltam lassan, lehajtott fejjel, de ő felemelte az előbb említett testrészemet és mélyen a szemembe nézett, közel hajolt hozzám, az orrunk majdnem összeért.

-          Ne félj! Senkinek nem engedem, hogy bántson. – súgta és egy apró puszit nyomott az ajkaimra.

 Most azt kéne mondanom, hogy a meghatottságtól könnybe lábadt a szemem, de ez nem lenne igaz. Rendben, meghatódtam, de igazából ez a mondat a bizonyíték arra, hogy SZERET! Uh, olyan vagyok, mint egy szerelmes tini. „Szerelmes tini”...TE JÓ ÉG! Én...sze...szere...szerelmes vagyok a mostoha testvérembe!!! Ez nem lehet igaz.

-          Én szereltek. – jelentettem ki hirtelen ezt a felismerésemet. Hát, vágott egy fejet az biztos. Majd olyan arcot vágott, mint egy óvodás.

-          Mondhatom, hogy megmondtam? – kérdezte mohón, de tekintete a számat fürkészte. Felnevettem.

-          Azt hiszem sikerült megfognod a lényeget. – vigyorogtam rá.

-          Igen. A lényeg itt van velem szemben. – már sokadára akadt el a lélegzetem tőle. Ez így nem lesz jó. – Na, gyere, te szív szerelmes. Nézzük meg azt az erkélyt.

-          Hány lányt vittél már oda? – érdeklődtem mikor elindultunk.

-          Bocs, de a tizediknél abba hagytam a számolást. – vágott vissza, mire megütöttem egy picit.

-          Jó tudni, hogy mikor szeretsz valakit is ilyen bunkó vagy. Megnyugtatja az embert a tudat, hogy valami nem változik.

-          Ezt most vegyem sértésnek?

-          Ha nagyon akarod.

-          Itt hagyjalak? – na, erre már megijedtem. Itt? Egy elsodor az embert tömeg, most is csak húz maga után. Kettő én innen nem találok el semmilyen ismerős helyre!!

-          Te erre képes lennél? - váltottam hangot. Észrevette a hangulatváltozásomat és visszanézett a válla felett.

-          Vicceltem. – közölte cseppet sem lelkesen. – Gyere, már majdnem ott vagyunk. – Remek. Most megbántottam.

-          Dave...

-          Később. – szakított félbe hidegen. Na, pont ezt akartam elkerülni, azt hiszem. Csak sóhajtottam egy nagyot mérgesen ráadásul. De vagy felesleges volt aggódnom, vagy Dave nagyon könnyen felejt, azonban mikor egy nagyobb kapuhoz értünk, – ahol a tömeg nagy része be és kifelé közlekedett – magához húzott és átölelte a derekamat.

-          Látod, ez a kapu, ahol a nép bemegy. – egy kisebb ajtóhoz vezetett. – és ez a hely, ahol mi bemegyünk és kiállhatsz az erkélyre.

-          És? Felmászol majd hozzám? – kérdeztem félénken. Elfojtott egy mosolyt.

-          Ha nagyon szeretnéd, de ha lehet, inkább kihagynám.

-          Oh...de fényképet kéne csinálnod...tudod, nem tartom nagyon valószínűnek, hogy még el tudok ide jönni. – nyújtottam felé a fényképezőgépem.

-          Először talán az erkélyig jussunk el.

-          Talán. – fordultam felé, hogy megpuszilhassam, de nem nézett rám, hanem elindult. Szóval még haragszik, csak jó pofát vág a dologhoz. Hogy fogom én ezt helyre hozni? Közben, mégis végig mentünk azon a kapun és én végre megláttam a hőn áhított erkélyemet. Csalódtam.

-          Dave! Nem kell felmennünk.

-          Biztos? – kérdezett vissza és odalépett elém. – Mi a baj? Eddig ezt akartad a legjobban.

-          De nem tűnik olyan nagy számnak. Menjünk inkább.

-          Te tudod. De a falon még van egy kis dolgunk.

-          He? – jelentettem ki nagyon értelmesen.

-          Bűbáj vagy. – közben szerzett valahonnan egy cetli féleséget (elég bizonytalan vagyok mostanság...lehet ő a hibás) és a tollammal (ami nála maradt) felírta a nevünket, egy szívet rajzolt köré és még egy mondást vagy mi azt is odabiggyesztett. „Always and Forever”. – Tessék. Odarakod, ahová szeretnéd.

-       -   Megtarthatom?

-        -  Én nem vagyok elég? – kérdezte „csábosan”, de kajánul, mégis szerényen mosolyogva, én meg a pólója nyakánál fogva magamhoz húztam.

-         - De, elég vagy. – és megcsókoltam. Szenvedélyesen és próbáltam annyi szerelmet belevinni, hogy érezze, hogy én tényleg szeretem. Átölelte a csípőmet, és ha lehetséges még nagyobb hévvel csókolt vissza. Mikor ne bírtuk tovább levegő nélkül Dave eltávolodott. Én meg bevágtam a durcit viccből, hogy lássam megbocsájtott e már. – Nem igazság, hogy mindig te hagyod abba... – felnevetett.

-         - Tudod, igazán fura vagy ilyenkor. Mintha baj lenne, hogy hagylak levegőt venni. – még mindig nevetett, jóízűen és barátságosan.

-          De komolyan. Gondolj bele. Mivel te vagy az erősebb, te eltudsz „lökni”, míg ha ezt én próbálom meg, csúnya kudarcot vallok.

-          Majd belökhetsz a tengerbe, rendben?

-          De az még odébb van. – nyafogtam, miközben nem tudom merre mentünk. – És különben is hová megyünk?

-          Csak megyünk. És nézelődünk. És úgy teszünk, mintha teljesen normálisak lennénk. – mosolygott rám és odavont az oldalához. A csípőnk összeért, átkarolta a vállamat, én meg a derekára helyeztem a kezemet. Mint egy normális pár. De tudtuk, hogy nem vagyunk normálisak... miközben sétáltunk kikeveredtünk arra a térre, ahol reggel utolért (ezt még mindig nem tudom hogyan csinálta). Most jobban körbe néztem. Már minden árus rég kipakolt és a tömeg csak kicsit hömpölygött a sátrak között. Tele voltak álarcokkal, sálakkal, sapkákkal, pólókkal, hűtő mágnessel meg minden egyéb szuvenír dologgal. Az álarcok érdekeltek a legjobban (szintén Rómeó és Júlia behatás) már vagy öt darabnál megtorpantam, de Dave csak rángatott tovább, hogy találsz majd jobbat... Igaza volt. Tökéletesen ment az esküvői ruhámhoz (is). Egy ezüstös fehér álarcot találtam magamnak, mely az egyik oldalán tollakkal volt díszítve. Mesésen nézett ki, addig-addig mutogattam, meg mosolyogtam, egy szóval hízelegtem neki engedélyért, hogy megvegyem, míg fogta magát és megvette...előlem!

-          De...de...köszönöm, de nekem is van ám pénzem.

-          Ezzel azt akarod mondani, hogy nem változtathatlak egy elkényeztetett kis cicává, Picur?

-          Valahogy így. egyébként meg, honnan jött ez a picurozás? Nem is vagyok olyan kicsi.

-          Igazad van, Picur. – válaszolta és békítően megpuszilta a fejem búbját.

-          Szóval, neked mi a kedvenc filmed?

-          Nem tudom. Sose volt kedvencem. Vagy kedveltem egyet vagy nem. Megint körbe néztem egy toronyóra volt velünk szemben. Miközben jöttünk Davet halálra idegesítettem azzal, hogy fotóztam, hol a házakat, hol a kirakatokat, hol egy érdekes embert (oké, ez egy kicsit súlyos vicc volt), kivéve őt. Nyíltan megtagadta, hogy bármilyen formában lefényképezzem. Már vagy százszor hízelegtem neki, hogy csak egy gyors kattintás és békén hagyom, de ő hajthatatlan volt.

-          Minek neked fénykép, ha itt vagyok? – kérdezte szinte minden alkalommal. Elsőnek nem tudtam rá válaszolni, másodjára agyalni kezdtem és a következő alkalommal.

-          Azért, hogy együtt emlékezzünk...később...esetleg. – tettem hozzá a két utolsó szót bizonytalanul, erre csak egy puszit kaptam a homlokomra. Egyszer csak egy ékszerész előtt haladtunk el én pedig észrevettem egy gyönyörű nyakláncot. Egy kék kő volt benne egy ezüst szívbe foglalva. Csak öt másodpercnél néztem tovább a kelleténél, így Dave (szerinte) rögtön kiszúrta, hogy tetszik nekem a lánc.

-          Megvegyük? – kérdezte.

-          Megőrültél? Esetleg beteg vagy? Bármi más probléma a fejeddel? – csak értetlenül nézett vissza rám.

-          Mi bajod?

-          Nem látod az árát?

-          De...és?

-          Dave, nekem erre nincs pénzem.

-          De nekem van.

-          Csak szeretnéd. Már így is megvetted nekem az álarcot. Nem majd keresek valami olcsóbbat. Ugyanaz az érzés lesz majd.

-          Ne sértődj meg, de hülye vagy. – közölte tényként.

-          Kösz, de tényleg nincs szükségem rá, hogy ezt megvedd. Csak a pénz költenéd.

-          Rendben, - egyezett bele végül, de rögtön hozzátette, hogy – de azért bemegyünk.

-          De minek? Hogy végül rávegyél, hogy megvehesd?

-          Honnan veszed, hogy megvenném neked? – itt megálltam egy pillanatra, tényleg nem mondta, hogy ő veszi meg...majd John. Vigyorodtam el a gondolat végére.

-          Menjünk inkább. – és belöktem az ajtót.

-          Elefánt a porcelán boltban.

-          Szemét. – válaszoltam egyszerűen.

-          NORA! Várj meg! – hallottam hirtelen Dora hangját. Uram atyám! Most mi lesz? Hátra néztem Davere és láttam, hogy ő sem örül nagyon a társaságnak.

-          Ti? – kérdeztem köszönés helyett.

-          Városnézés. Tudod, holnap egésznap próbálni fogunk valamit. Még a dalt is el kéne próbálnod majd.

-          Aha. – mondtam egyáltalán nem meggyőzően.

-          Ti? – kérdezte számon kérő hangon Rió.

-          Szerinted?

-          De miért ketten? Hol vannak Mariannék?

-          Valahol a városban. És mi bajod van neked azzal, hogy vele nézem meg a várost? Úgy ismeri, mint a tenyerét!

-          És én ezzel mit kezdjek? Jöhettél volna velünk is!

-          Anya szerint ez erősíti a testvéri „szeretetet”, összetartást, vagy amit akarsz. – vágtam vissza.

-          Aha. Biztos. Jöttök velünk tovább? – körbe néztem nem láttam a másik két fiút.

-          Hol vannak Benék?

-          Összevesztek valami hülyeségen. Az egyik játékon a hotelban. Tényleg ti hol is laktok? – kérdezte békítően Dora, miközben folyamatosan méregetett.

-          Nem is tudom a teljes nevét. Valami szimpla hotel ennyi. Nem is érdekel.

-          Milyen a szobád? – érdeklődött tovább Dora.

-          Hát, szép. Hatalmas ágy van benne. Van egy pipere asztalkám, meg fürdőszoba. Ennyi körülbelül. – válaszoltam.

-          Bejönnek vagy nem? – kérdezte az eladó már mérgesen. Már vagy két perce az ajtóban álltam és engedtem be a meleg levegőt. Davere néztem, ő meg csak bólintott. Hát, jó – gondoltam. Akkor gyerünk.

-          Nora...nem jössz majd velünk utána? – érdeklődött már (lágyabban) Rió.

-          Nem hinném. Hol voltatok már?

-          Hát, most megyünk a Júlia erkélyhez vagy mihez. Már vagy kétszer eltévedtünk, fura egy város ez.

-          Szerintem semmi baj nincs vele. – szólalt meg csendesen Dave.

-          Szerintem menjetek, és ha majd még találkozunk, akkor megyünk együtt. – „prezentáltam” az ötletemet, szerintem egész jól, bár a két fiú érdekesen nézett rám.

-          Oké! – vágta rá rögtön Dora, neki is kínos volt a helyzet. Meg tudom érteni, a két fiú között annyira látható a feszültség, hogy jobb őket különtartani, elég lesz majd az esküvőn elviselni őket. – Szia...sztok!

-          Sziasztok! – köszöntem el. Rió várakozóan nézett rám, majd mivel én értetlenül néztem rá előrehajolt és megpuszilta az arcomat. Dave alig észrevehetően megkövült. Rió észrevette és gúnyosan elmosolyodott. Dora pedig már nem is szólalt meg. Különváltunk mi bementünk a boltba (végre), ők pedig elindultam az egyik irányba. Lassan hozzászokott a szemem a boltban lévő homályhoz és lázasan körbe néztem. Elsőnek a betűs láncokhoz, medálokhoz mentem. A „D” betűt találtam meg először, majd egy fordítás után az „N” betűt is megtaláltam szerencsére láncként. Egy kar fonódott a csípőmre és Dave a vállamra támasztotta az állát.

-          Mit találtál? – kérdezte nyugodt hangon. Elmehetne színésznek is, ha ilyen jól tud játszani.

-          Nézd! Egy „D” meg találtam „N”-t is. – mutogattam neki a talált dolgokat.

-          Szép. Nézd én mit találtam. – emelt elém két kulcstartót. Az egyiken egy szív volt a másik pedig egy kulcsot ábrázolt.

-          De cuki – kaptam ki a kezei közül a szívecskét ábrázoló tárgyat.

-          Szóval? Megkapom a kulcsot a szívedhez? – kérdezte pajkosan.

-          Már meg van nem? – érdeklődtem mosolyogva.

-          Most hogy így mondod. – csókolt bele a nyakamba. – Te...tudom semmi közöm hozzá...

-          De?

-          Mit akar tőled ez a Rió?

-          Szerintem csak az egyik legjobb barátom. Nem értem miért viselkedik így.

-          Megvegyük? – kérdezte, gondolom így jelezte, hogy túllépett a témán.

-          Nem is tudom. – mondtam miközben a pénztár felé araszoltam. – De én fizetek.

-          Ezt mikor álmodtad? – tudakolózott mosolyogva.

-          Most az előbb.

-          Ki fizet akkor? – mérgelődött az eladó. Már kicsit az idegeire mentünk.

-          ÉN. – mondtuk egyszerre Davvel. Előkaptam a pénztárcámat, mire ő kikapta a kezemből és elrakta a far zsebébe. Ellenkezőleg viszont előkapta a sajátját.

-          Még ezt is kérjük. – tette hozzá az „N” betűs nyakláncot.

-          Neee. Dave, ez már tényleg túlzás lesz.

-          Nem érdekel. Majd görögbe fizetsz te... ha hagyom.

-          Biztató kilátások. – levigyorgott rám és küldött egy lég puszit. Fizetett (ezt még visszakapja) és kiléptünk a boltból. Már ideje volt az eladó szerint is. Már sötétült, amit nem nagyon értettem. Hogy szaladhatott így el az idő? Nem rég kezdtük még csak a városnézést.

-          Gyere, megnézzük még az Amfiteátrumot. Esténként kivilágították régen. Nagyon szép szokott lenni. A legjobb benne, hogy ingyenesek az előadások. Volt olyan este, hogy nem fértünk be a „terembe”, hanem kint ragadtunk. Akkor fagyiztunk egyet, kettőt és kerestünk valami más elfoglaltságot.

-          Jó lehetett. – mosolyogtam, olyan jól bele tudta élni magát ezekbe az emlékekbe, látszott, hogy szeretett itt élni. Értelem szerűen fogtuk már egymás kezét, én személy szerint már észre se vettem. Miközben mentünk Dave átkarolta a nyakamat, azzal a kezével, amivel az enyémet fogta, így én a mellkasom előtt kereszteztem a kezemet. Felmosolyogtam rá, ő pedig lehajolt és egy puszival jutalmazott. Lassan andalogtunk a tömegben, nem siettünk sehová. Most volt időnk, ki is használtuk, minden második kirakatban találtam valami érdekeset, minden háznál láttam valami figyelemfelkeltőt és az utcák maguk is érdekesek voltak. Egy ideig arra mentünk amerre én láttam egy szép házat, vagy valami üzletet, aztán mikor már majdnem sötét volt, Dave terelgetni kezdett a felé az építmény felé.

-          Sietünk? – kérdeztem.

-          Nem. Van időnk. – válaszolta tömören, elgondolkozott észrevehető volt az arcán. Csendben sétáltunk a térig, én pedig megtorpantam a látványtól mikor odaértünk.

-          Ez...ez... – dadogtam. – ez gyönyörű. Már értem miért szeretsz itt lenni. – mondtam végül csendesen.

-          Mondanám, hogy elhozlak egy darabra, de akkor nekünk éppen az első testvéri táncot kell majd járnunk. Vagy a sokadikat. – nevetett fel a végére.

-          Min gondolkoztál? – érdeklődtem, hátha elárulja. Rám nézett olyan pillantással, mint aki azt latolgatja, elmondja e vagy sem amit gondol. Végül sóhajtott egyet és elkezdte.

-          Nem fog tetszeni. – nézett rám sandán. – De nekem nem szimpi a haverod. Ahogyan ott ugrál körülötted, meg, ahogyan szinte követi minden mozdulatodat. Meg ez a számon kérés is. Nem tetszett. Nem sok hiányzott hozzá, hogy megüssem. – vallotta be.

-          És te ezen képes voltál gondolkodni?

-          Hát...igen. – túrt bele a hajába. Mosolyognom kellett. Ez nem igaz. Itt van ez a gyerek, akit alig ismerek huszonnégy órája és féltékeny az egyik legjobb barátomra.

-          Te... azon nem gondolkodtál el véletlenül, hogy hogyan is közöljük a szülőkkel? Meg, ha már itt tartunk a barátainkkal?

-          Nem tudom, mit szólnál ehhez? – kérdezte és megcsókolt.

-          Hmm...nem is rossz ötlet, de nem értettem teljesen. – mondtam miután abbahagyta. Nevetve hajolt közelebb egy újabb csókra, de én most az egyszer gyorsabb voltam. – Egyébként.... Hogy is vagyunk mi most? – érdeklődtem, még mindig a nyakába csimpaszkodva.

-          Mit szólnál egy titkos kapcsolathoz? – hidegen felpillantottam rá és megláttam a fülig érő vigyort a száján, erre én is megkönnyebbültem fel „röhögtem”.

-          Hülye humorod van, Humor Herold.

-          Köszi. – mosolygott MÉG MINDIG. – Mindig is vágytam egy ilyen elismerésre. És mit veszel ma fel a vacsihoz? Én valami dögös kis feketére gondoltam, te? – tért el a témától.

-          Ne tereld a témát. Te kezdted, te is mondod ki!

-          A mai nap nem elég? Muszáj? – kérdezte nyafogva. Várakozóan néztem rá. Én bizony nem fogok itt teljesen megalázkodni, majd ő lesz szíves, elmondani mi van most velünk. – hát, az igazság az, hogy én...én...tényleg, nagyon... – könyörgően nézett rám.

-          Tudod mit? Felejts el. Az egészet. – fordultam el, de (mint ahogyan a filmekben) Dave utánam nyúlt és elkapta a karomat.

-          Per pillanat olyat készülök mondani, ami teljesen megváltoztatja az életemet. Szóval légy szíves megállni és végig hallgatni. Ott tartottam, hogy én tényleg nagyon kedvellek. – mondta mosolyogva. Ezekre a szavakra viszont ÉN tényleg nagyon ideges lettem.

-          Te agyament, lökött idióta! Hogy van merszed?! Nem sül le a bőr a képedről, te címeres takonypóc!? Az Isten verjen meg! Hogy élhetsz így, te nem normális, hülye... – szitkozódtam és vertem folyamatosan. – Hogy van merszed játszani velem? – kérdeztem végül már zokogva. Hogy lehettem ilyen naiv? Már megint. Istenem, miért kell nekem mindig szerelmesnek lenni? Miért nem lehetek csak néha? Mint a normális ember. Dave hirtelen magához húzott és átölelt. – Engedj el!

-          Nora, nyugi csak vicceltem. – elhűlve meredtem rá. Most komolyan képes volt viccelni? Már vagy két lépés választott el tőle. – Gyere ide te kis mafla, te is tudod, hogy szeretlek. – na, erre már végkép felzokogtam, de közben nevetnem is kellett.

-          Te nem vagy normális, Dave. Komolyan. De hogy mondtad? – bújtam hozzá közelebb, ő pedig készségesen átkarolt. Utolsó mondatomra viszont, felemelte a fejemet, hogy szembe nézzek vele.

-          Azt hiszem úgy volt, hogy „Gyere ide te kis mafla, te is tudod, hogy szeretlek”, de változtathatok, rajta ha nagyon szeretnéd. – minden szónál egy picit közelebb jött, majd hozzám bújt, mint egy normális ember és a fülemmel kezdett el játszani.

-          Ne edd meg a fülem. – mondtam nevetve és el akartam tolni, de rájöttem (megint), hogy ez nem fog menni.

-          Bocs. – lihegett továbbra is a fülembe. – Lassan menni kéne. Apáék már biztosan várnak ránk. Bár. Egyszerűbb lenne itt enni.

-          Aha. Egyszerűbb. Biztos. – csókoltam inkább meg, mert már nagyon zavart, hogy a fülembe szuszog.

-          Ezt most miért? – kérdezte kissé kábán, felálló hajjal (ott ahol beletúrtam csók közben).

-          Rendben, ezen túl egy ajakkal sem érhetsz hozzám, vili? – mondtam, játszva a sértődöttet.

-          Hé, hé, hé! – kiáltott utánam lágyan, mivel én elindultam az egyik irányba, aztán gondoltam, majd úgyis elterel a helyes irány felé. – Egy: én nem ezért kérdeztem. – egy puszi a nyakamra. – Kettő: te is tudod, hogy rossz felé mész. – még egy puszi a fülem mögé. Már muszáj volt megborzonganom, nem lehet ép elmével kibírni semmit se ezzel a gyerekkel.

-          Igen. Ez nekem is tiszta volt, de ehhez a monológhoz, muszáj volt elindulnom valamerre. – vallottam be kuncogva.

-          Várj. Ez mi volt?

-          Mi?

-          Ez a kuncogás. Csináld megint. – felnevettem. – Ne nevess, kuncogj. – adta ki az utasítást miközben haladtunk (remélhetőleg) a szálloda felé. Megtettem, amire kért, mire olyan vigyorterült szét az arcán, hogy azt hittem szét szakad. – Most idézek a Gru-ból? – kérdezte és megfogott a vállamnál fogva, majd elkezdett rázni és közben ezeket a szavakat mondta. _ Olyan cuuukiii! – Nem tehettem róla, nem lehetett nem nevetni, erre meg képes volt ajak biggyesztve elvonulni.

-          Dave! Ne csináld, te is tudod, hogy vicces volt. – szaladtam utána mosolyogva.

-          Igen? – kapott el. – Biztos vagy benne? És ha én teljesen komolyan mondtam?

-          Akkor olyan, vagy mint Agnes. – sétáltam tovább őt is magammal húzva a karja által. – Szóval...Hol is fogunk mi vacsorázni a szülőkkel?

-          Ha jól tudom, már pedig jól tudom, akkor a hotelban. Miért? Nyugi, Beth nem lesz ott.

-          Nem érdekel az a li...lány.

-          Igen azt én is látom. – vont magához mosolyogva. – Gyere, itt fordulunk.

-          DAVE! – kiáltott valaki. – Öreg haver. Hogy-hogy itt? – ért oda hozzánk a hang tulajdonosa. Kék szem, barna „hosszú” haj, kissé gyerek arc. – Nem Londonban lenne a helyed? – Itt vett észre engem is. – Szia Zac vagyok.

-          Én is örülök neked. – mondta gúnyosan Dave, mire Zac (?) egy bocsánatkérő pillantást vetett rá.

-          Oké, oké. Fogom, a „tiéd”. De attól még bemutatkozhatok neki, nem?

-          Igen. Megtetted. És mi újság veled? Hogy megy a suli?

Zac

-          Apa mondhatni picit lebukott, így most megint megyünk valahová. Lehet, megfűzöm, hogy Londonba. És akkor legalább ismernék ott valakit. Megengeded? – kérdezte nevetve és játékosan belebokszolt Dave vállába.

-          Ha nagyon szeretnéd. – vágott vissza Dave. – De vigyázz kivel ismerkedsz meg. Nehogy „elraboljon” valaki.

-          Te, Bethtel találkoztál már? Folyamatosan rólad dumál. Még egy szállodába is bejelentkezett, hogy befűzhessen.

-          Sajna igen.

-          Sajna? Várj, mióta vagytok együtt?

-          Hát, úgy... – kezdtem, de Dave félbeszakított.

-          Már lassan két hónapja. – oké, értem én, hogy most hazudunk, hogy mentsük a bőrünket (gondolom én), de azért ezt enyhe túlzásnak érzem. Van az úgy alig nyolc órája is.

-          Akkor gratulálok, Beth elég nagy csapás lehet. Van valami abban a csajban, ami idegessé teszi az embert, ha felé megy, ránéz, meg ilyenek.

-          De túléltük. – vigyorgott Dave és lepacsizott Zaccel. Most már tényleg nem nagyon értem a dolgot. Ki is ez a gyerek?

-          Honnan ismeritek egymást? – szúrtam közbe egy „rövidke” kérdést. Mindketten rám néztek, nagyon úgy tűnik, hogy szinte elfelejtették, hogy itt vagyok.

-          Még mikor itt laktunk a szomszédunk volt. – válaszolta Dave engem fürkészve. Visszanéztem, majd inkább Zac felé fordítottam a fejemet. Pedálozzon csak, hogy megbékítsen. Elfelejtett!

-          Egy idősek vagytok egyébként?

-          Én egy fél évvel fiatalabb vagyok, amit rengetegszer az orrom alá dörgölt, ez a széltoló, – válaszolta továbbra is vidáman Zac és megint meglökte Davet a vállával. – ugye? – Én is nevettem rajta, kedves volt és vicces. Dave pedig már morcos és ezt arra alapoztam, hogy már szinte kiszorította a vérkeringést a csípőmből.

-          Bocs, Zac, de asszem most mennünk kell. Apáék, már várnak ránk. Együtt vacsorázunk, de majd holnap találkozunk még, rendben? – búcsúzott el Dave és a választ sem várva meg elindult és engem is húzott magával.

-          Persze. – hagyta rá Zac, de én még azért odaintettem neki egy sziát. Miközben haladtunk, Dave folyamatosan morgott és motyogott, ami már kezdett nagyon idegesíteni, de azért én is tüntető csendben haladtam mellette. Aztán mikor körülbelül egy saroknyira voltunk a hoteltól, Dave felém fordult.

-          Ez mire volt jó?

-          Mi is? – tényleg nem értettem mi baja van.

-          Miért kellett vele flörtölnöd? – vágta hozzám a kérdést. Elképedtem. Most komolyan azt hiszi, hogy én...

-          Te. Nem. Vagy. Normális. – tagoltam mondandómat. Erre ideges lett.

-          Nora, figyelj ez a gyerek nagyon ravasz... – nem hagytam, hogy befejezze, hanem nevetve közbe vágtam.

-          David Arnetto, te féltékeny vagy! – arcán különböző érzelmek futottak végi színekkel körítve. Volt ott zavar, düh, felismerés, beletörődés, és még képes volt elvörösödni is!

-          Ez nem igaz! – tiltakozott.

-          Dehogynem. – léptem közelebb nevetve. Nem hiszem el, hogy tagadja, bár...én is ezt tettem még reggel. – valld be. – követeltem még közelebb lépve hozzá. Már csak egy kis rés volt köztünk.

-          Mit kapok, ha bevallom? – kíváncsiskodott suttogva.

-          Majd még kitalálom. – kezdtem el távolodni tőle, de gyorsan a derekam után kapott és visszahúzott magához.

-      -    Elismerem. Idegesít a gyerek. – suttogta és még közelebb hajolt.

-       -   Köszi. – mondtam és nyomtam egy puszit az arcára. Ezen ledöbbent és csak nem akart elengedni.

-        -  Ennyi? Ennyit kapok ezért a nagy áldozatért? – „nyafogott”. Felnevettem halkan és újból az ajkaira hajoltam és most már rendesen megcsókoltam. Készségesen vissza is csókolt, de abba kellett hagynunk, ugyanis a szülők még mindig vártak ránk az étteremben. Kézen fogva léptünk be az épületbe, majd megtorpantam és összekulcsolódott kezünkre néztem. Mivel Dave tovább ment, mondhatni visszapattant hozzám és aprót félre értve a helyezetett a számra tapadt és egy forró csókban részesített, amit én picit viszolyogva, de viszonoztam. Közben viszont folyamatosan zakatolt az agyam, mi legyen. A szülők lehet, nem örülnek majd neki, de én akarom már ezt. Kell. Szükségem van rá, már nem bírok nélküle élni. Ledöbbentem, ahogyan ezeket végig gondoltam. Nem lehet, nem lehet így beleszeretni valakibe, akit még csak nem is ismerek rendesen.

-          Mit csináljunk, Dave? – suttogtam bele a nyakába, miközben belélegeztem az illatát. – Félek. Félek, hogy fognak reagálni.

-          Majd alakul. Tudod, spontaneitás. – emelte fel a fejem és rám mosolygott.

-          Nem olyan egyszerű ám az.

Egymás mellett léptünk be az étterembe és rögtön kiszúrtuk Anyáékat az egyik nagyobb asztalnál. Beszélgettek, mikor odaértünk akkor is, valami teljesen jelentéktelen dologról. Mosolyogva köszöntek, majd folytatták a téma kivesézését. Leültünk a több személyes asztalnál, amit viszont nem értettem.

-          Kik jönnek még? – érdeklődtem halkan.

-          Moniék. – válaszolt Anya két mondat között. Normális esetben ennek örültem volna, de mint tudjuk cseppet sem volt normális a helyzet.

-          Ezt nem is mondtad... – róttam fel még mindig csendesen.

-          Hirtelen alakult így. elvileg holnap találkoztunk volna velük, de ma Moni közölte, hogy nekem akkor aludnom kell. Meg persze nektek is. Egyébként meg, nyugi, jönnek a srácok is. Már itt is vannak. – nézett az ajtó felé, és egy kedves mosollyal köszöntötte barátnőjét.

 Hatalmasat sóhajtottam és Davere néztem, akinek már most ökölbe szorult az asztal alatt a keze. Követtem a mérgesen meredő pillantását és az én tekintetem is Rión állapodott meg. Sóhajtottam még egyet. Hosszú vacsoránk lesz.