A mai program 1. rész

Sziasztok!
Ez az eddigi leghosszabb rész, de komolyan, vagy húsz oldal lett. :) Oké, túloztam csak 17 és egy pici. :) Ezért két részben rakom fel. :)Nem is fűzök hozzá sok mindent. Csak annyit, hogy kérek szépen komikat és, hogy szavazzatok!
Pusza:
Dorothy H.

,,Ha megismersz valakit, aki segít elfelejteni a múltat, akkor ő lesz a jövőd."

Drága szüleink ültek ott a kanapén teljesen nyugodtan TV-t nézve. Mikor észrevettek minket (pontosítás: mikor Anya észrevett) elmosolyodtak, én meg már láttam, hogy Anya nagyon pörög ma.

-          Nos. Ettetek már?

-          Nem, majd mostanság mennénk. – válaszoltam.

-          Jaj, akkor csúszik a program! – kiáltott fel, én meg a szemem sarkából Davre sandítottam, mit szól hozzá, hogy Anya így pörög, de ő csak „udvariasan” (na, jó inkább szívből jövő mosolynak tűnt, de most ez részletkérdés) és egy aprót bólintott. Na, szépen vagyunk, az egyetlen szövetséges jelöltet is elvesztettem már ki tudja mikor. – Szóval, ma sűrű napunk lesz. Elsőnek együtt elintézünk pár dolgot, majd egy kellemes ebéd után kettéválunk. Én és te Nora elmegyünk és felpróbáljuk a ruháinkat, majd elintézzük ügyes-bajos dolgainkat. A fiúk nem lógják el az egész napot, hanem csinálják, ami ki van szabva rájuk és természetesen ők is elmennek ruhát próbálni. Majd este megint összegyűlünk, és együtt megvacsorázunk. – hadarta el Anya. Ööö, hát rendben, legyen, ha ő így gondolja.

-          Igen is őrmester. – mondtam viccesen, mire Anya csúnyán nézett rám, de Dave és John összemosolyogtak. Csak most láttam, mennyire is hasonlítanak egymásra. Mind kettőjüknek kb. ugyanott voltak a nevetőráncaik és a szemük is hasonlóan csillogott.

Nora ruhája

-          Inkább menjetek, egy szedjétek össze magatokat. – erre a mondatra én is feleszméltem és „befutottam” a szobámba. Gyorsan lefürödtem és rövid idő alatt már a szekrényem előtt álltam és próbáltam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Végül egy nyári ruha mellett döntöttem egy kis zakóval, hogy este ne fázzak majd. Mikor kiléptem a szobából (persze a smink, meg az efféle cicomák nem maradhattak el), már mindenki ott volt. Direkt nem néztem a barna szemű majdnem tesómra, nem akartam látni az arcát, nem akartam a szemébe nézni, inkább Anyára néztem és rámosolyogtam.

-          Nora menjetek le reggelizni, addig mi is elkészülünk. – remek, húztam el a számat, most reggelizhetek vele.

Csendben indultunk el a lift felé, Anyáék a folyosó másik végéig mentek, mi meg várhatjuk a zárt fülkét, ami kicsit szűk lesz, azt hiszem. Mikor megérkezett, beszálltunk és benyomtuk a gombot. Igazából nem kellett volna annyira aggódnom, hogy mi fog történni, mert pár emelettel lejjebb a reggeli lány szállt be mellénk.

-          Szió Davie! – mondta azon a nyafka hangján.

Beth

-          Szia Beth. – válaszolt Dave kelletlenül. De ez pont elég volt a lánynak, máris ecsetelni kezdte mi történt vele a mai nap! A mai nap, fájt a csaj, nagyon fájt. Mint egy rossz szőke. Én persze még mindig szomorúan néztem lefelé, de rám senki sem figyelt. Mikor leértünk én szálltam ki legelsőnek a pici helyről és az étterem felé vettem az irányt. Természetesen ők ketten marha jól elvoltak és nevetgéltek egymás között. Én is örültem nekik. Viszont, amikor a bejárathoz értem gondom adódott. Hogy megyek be, ha Davenél van minden cucc, amivel be tudok jutni, enni valamit. Miközben várakoztam zavart grimasznak is beillő mosolyokat küldtem a felszolgáló fiú felé, aki kicsit feltűnően nézett rám. Lassan (számomra) megjelentek ők is még mindig nevetgélve (Istenem mi van abban a csajban?), Dave pedig épphogy észrevett. Remek mondtam magamban. Átkarolta a nyakamat és úgy húzott magához. A lehető leggyorsabban eltávolodtam tőle. Tudtam, hogy ez majd felidegesíti, de ő csak elhúzta a száját és hitetlenül megrázta a fejét.

-          Jaj, mi lenne, ha együtt reggeliznénk? Mit szólsz Davie? – Engem persze nem kérdezett, de ettől függetlenül én vágtam rá, hogy „Jó ötlet”. „Davie” arcát látni kellett volna, sajnos nem tudok szavakat, amikkel leírhatnám. Így hát mindhárman leültünk egy négyes asztalhoz és vártunk. Öt perc után én felfogtam, hogy svédasztal van, míg Beth inkább nyafogni kezdett, hogy hol van már a pincér. Bunkó gondoltam, nem elég, hogy egy liba, de még elvárja, hogy ki is szolgálják. És az a megfogalmazás... felér egy sértéssel. Nem is értem, hogy lehet így lenézni egy embert, aki neked segít! Rosszallóan megráztam a fejem és tovább válogattam a reggelimet.

-          Ez most muszáj volt? – sziszegte hirtelen Dave a fülembe.

-          Nem értem mi a baj. Látszólag tetszik a csaj, Davie. – és még ártatlan fejet is vágtam hozzá.

-          Aha, - látszott, hogy ötlete támadt. – szóval a kis Nora féltékeny. – mondta fülig érő tudálékos (és szexi) vigyorral.

-          Mi?! – prüszköltem. – Én féltékeny? Én? Rá? – mutattam az említettre (aki talált magának egy kínozni faló felszolgálót és most azt inzultálta) nem túl illedelmesen. – Nevetséges vagy.

-          Igen. Te meg féltékeny. – vágott vissza. Csak egy megvető és egyben rosszalló pillantást vetettem rá és tovább álltam. Szerencsémre ugyanis Miss Liba is megérkezett az áhított Davijéhez. Én féltékeny erre a lányra? Még a feltételezés is sértő. Pár perc múlva megérkeztek ők is az asztalhoz és Beth szándékosan kizárt a beszélgetésből. Ám egy kérdés valahogyan felkeltette az érdeklődésemet.

-          Tényleg Davie, hogy állsz a lányokkal? Van kiszemelted? – komolyan mintha egy darab húsról beszélnének, pedig ő is lány!

-          Hát, ami az illeti Beth érdekel mostanában egy lány. Nem rég ismertem meg, de semmi közöm sem lehet...ne hozzá. – érdektelen arccal tovább terrorizáltam a nem rég szerzett palacsintámat.

-          És a lány? Mutat valamit?

-          Változó. Most épp féltékeny. – Na, a narancslé itt ment cigányútra azt hiszem. Dave csak elvigyorodott. Igazán leszokhatna erről, túl helyes lesz tőle.

-          És neve is van a lánynak? – érdeklődött túlságosan is Beth.

-          Nora! Dave! A gyors reggeliből melyik szót nem értitek? – robbant be Anya is a társalgásba (oké, ez itt egy erős kifejezés volt). Mindketten bűnbánóan néztünk rá, de továbbra is idegesen meredt ránk. – Még rengeteg dolgunk van, ti meg itt teljesen nyugiban eszegettek...és flörtöltök az asztal alatt. –  Dave elsápadt. Hát, igen. Anyának sas szeme van és ezzel már én is megszívtam párszor. Hupsz, nem is tudom, kit sajnálok jobban Davet vagy „Bethet”. „Szegény” csaj a végén majd azt hiszi, lehet bármilyen esélye is. Akit nem nevezünk nevén (ANNN) viszont most jól beégett több szempontból is. „Elköszöntünk” Bethtől (Anya csak morgott valamit) majd a hallban Johnba ütköztünk, aki kiterelt minket az ajtón. Beültünk az ott várakozó limóba, majd a szülők is bemásztak (komolyan oda csak mászni lehet)

-          Változott a terv. Együtt megyünk ruhát próbálni.

-          Ne má!

-          De miért? – nyilvánítottuk ki (két féle képen és kulturáltan) nem tetszésünket.

-          Mert így döntöttünk és kész! – zárta le a kitörni készülő vitát John. Dúlva, fúlva, de elhallgattunk, igaz egész idő alatt karba tett kézzel néztünk ki az ablakon.

Nora másik ruhája és haja

A ruhaszalon, ahová mentünk, egyszerű volt, mégis olyan eleganciát árasztott magából, amely Londonban még a legrégibb boltoknak sem sikerül néha. Mikor beléptünk egyszerre vagy hat eladó/ varrónő/ vagy mittom én mi ugrott elénk. Sorban bemutatkoztak (asszem az egyik Sara volt), majd három-három arányban elragadtak minket és betoltak egy-egy fülkébe. Majd a világ egyik legszebb ruháját húzták rám. Hasonló volt, ahhoz, amit ma viseltem. Majd cipellőt is kaptam egy fekete szandálféleséget, aminek magas sarka volt. Na, gyakorolhatom a járást benne, nehogy eltanyáljak majd az esküvőn. Kiléptem a próbafülkéből és a tükör elé sétáltam. Az egyik nő (nem emlékszem a nevére és egyébként is szinte teljesen egyformák!) megigazgatta a szoknya részt, majd a hajammal kezdett el bíbelődni (ezt nem nagyon értettem), de mire végzett rakoncátlan hajam, amit reggel kínkeservesen fésültem ki, egy kontyhoz hasonló dologban állt. Anya lépett ki egy másik helységből, ami nagyobb volt és inkább szobának mondanám.

-          Nora, fordulj csak körbe! – utasított. Engedelmeskedtem neki, különben ki tudja mit lép. – Szép. Nem is értem miért nem hordasz többször szoknyát.

-          De Anya! Ma is ruhában voltam. – de a végét már csak motyogtam, mivel végig néztem a ruháján. Egy pánt nélküli, A vonalú szoknya a derekánál egy zöld övvel. Az enyémnél világosabb vörös haját neki is meg csinálták, olyan hercegnősen csak a felét tűzték hátra.

-          Ne nézz már így! ez csak egy ruha. – mosolyogtam ezeken a szavakon. – Na, menjünk fényképezkedni. Vagyis... – állt meg egy pillanatra. – Igazából ti is bejöhettek, de most csak Johnnal készülnek közös fotók. Ne kérdezd miért. – húzta el a száját. – Én sem értem. A fotós találta ki. Öltözz vissza! Hidd el tíz perc sem lesz az egész! – kiáltotta még vissza, mielőtt belépett volna az ajtón. – Jaj, még ki kell mennünk a reptérre! Moniék jönnek! – nagyot dobbant a szívem. Mégsem kell egyedül túlélnem ezt az esküvőt.

Marianne esküvői ruhája

Monica Anya legjobb barátnője, a fia Erik az egyik legjobb barátom, Dora pedig a lánya. (Upsz, nem küldtem neki képeket.) Meg hát van még egy „fogadott” fia inkább fiunk, ment hozzánk is jár. Ben, de ő már „nagy” fiú, tud magára vigyázni, mégis hetente minimum kétszer haza jár vacsorára, hozzánk is szokott jönni...szintén kétszer. A hét többi részében meg máshoz jár. Igazából csak egy nagyon jó barát. Na, a lényeg, hogy ők segíthetnek túl élni ezt a maradék két-három napot. Hogy Görögországban mit fogok csinálni, az még rejtély. Majd szerzek egy jó könyvet. Bár Anya nem fogja hagyni. Lassan visszavedlettem az eredeti RUHÁMBA, mert hát, ma ez volt rajtam, még a kabátkát a vállamra dobtam és kiléptem a fülkéből.

           Legnagyobb döbbenetemre Dave állt a tükrök előtt és nyűgösen igazgatta a rá szabott szmokingot. Elég érdekesen nézett ki, mit ne mondjak. A Szmokinger című filmre emlékeztetett. Kuncogásomra mérgesen lepillantott rám az emelvényről.

-          Ne röhögj! – csak legyintettem egyet erre a kedves kérésre. A képeket kezdtem el nézegetni a falon, esküvői képek voltak, általában a ruhák álltak a középpontban, az emberek pedig háttérbe szorultak. Halk szitkozódást hallottam, Dave a nyakkendőjét próbálta megkötni, sikertelenül. Megint mosolyognom kellett. Milyen furcsa, hogy a világon az-az ember nem tudja megkötni a nyakkendőjét, akiről mindenki feltételezné, hogy képes rá. Odasétáltam elé, mire kérdőn nézett rám. Lassan – ne hogy megijesszem, az erdei állatokkal is ezt csinálják – a nyakához nyúltam és kibogoztam az összecsomózott anyagot. – Azt ne mond, hogy tudsz nyakkendőt kötni.

-          Különben? – kérdeztem vissza somolyogva miközben próbáltam rendesen megkötni az említett tárgyat.

-          Komolyan, el kéne, hogy vegyelek holnapután... túl tökéletes vagy máshoz.

-          Ez most sértés volt?

-          Szerinted?

-          Oké, ez most fura. – mondtam végül.

-          Zavar? – kérdezett újra és látszólag jól szórakozott.

-          Ne röhögj. Így nem tudom befejezni.

-          Nem baj. Úgyis utálom. Csak akadályoz a mozgásban és a levesbe is belelóg. – a végén elnevettem magam. A levesbe, mártásba lógó nyakkendő nálunk is divat volt a suliban.

-          Na, kész vagy. – mondtam és félre álltam, hogy megnézhesse a végeredményt a tükörben, de ő inkább odavont maga mellé és úgy nézegette az összképet. Végül odahajolt a fülembe és pár szót mormolt.

-          Látod? Nem is rossz, mint ahogy képzeled. – nem értettem. Mi van? ez most mi volt? Már épp megkérdeztem volna, mikor eltolt és a folyosó felé nézett.

-          Dave! Azt ne mond, hogy még csak most vetted fel a ruhádat! Na, legalább a nyakkendőd meg van kötve. Köszönöm Nora, hogy megcsináltad. Ne, ne is ellenkezz Dave! Te akkor sem tudnád megcsinálni, ha az életed múlna rajta.

-          De Anne! Most is az életem múlott. – lefagytam ezekre a szavakra. Nem tudtam, hogy ők ilyen jól megértik egymást. Ez régebbi ismeretségre utal, nem erre a pár napos kis valamire. Az arckifejezésem megváltozott. Zárkózott lett és visszahúzódó némi sértődöttséggel megspékelve. Dave észrevette és halkat sóhajtott, Anya vagy nem látta vagy nem érdekelte.

-          Dave öltözz vissza. Kimegyünk a reptérre fogadni pár vendéget.

-          Kiket? – kérdezte illedelmesen. Újabb biztos pont,, hogy jobban ismeri Anyát, mint hittem. Imád ugyanis beszélni, magyarázni meg ilyesmik.

-          A nyoszolyólányom, Monica, meg a gyerekei, meg még egy fiú, oh és a férj természetesen. Jaj, és Nora emlékszel Rob másik fiára? Tudod, Pete...aki érdekes módon egy idős Dorával...de én inkább már bele se szólok. – na, igen. Pete. A szőke srác Dora ikertesója is lehetne, de igazából csak féltestvérek. Az apuka ugyanis, hát tett egy mellékvágányt, így most fizethet nem kis összeget a harmadik törvénytelen fiacskájára. Anya soha nem értette Moni, hogy képes vele együtt élni, de az igazság az, hogy, na, jó ez egy hosszabb történet.

Szóval egy nap Moniék elmentek szórakozni és Rob picit betintázott, majd egy olyan nővel került egy szobába, aki nagyon hasonlított a feleségére és sajnálatos módon történtek dolgok. Ez után az éjszaka után Rob a bűntudattól alig bírt csinálni valamit. Moni ezt észrevette és addig szekálta, míg ki nem nyögte mi baja van. Moni megbocsájtott, Anya meg pár évvel tovább tombolt a kelleténél. Ennyi a rövid történet. Pete anyjával a mai napig nem találkoztam és remélhetőleg nem is fogok majd, de Rob azt mesélte mikor elkérte Petet, hogy jöhessen velük nyaralásképpen, a nő el akart jönni az esküvőre. Mikkor Rob azt mondta ez lehetetlen a nő behisztizett, hogy nem adja oda a gyereket, mire pete a sarkára állt, így most mindkettejükre haragszik az a nőnek nevezett valami. Szóval hiszti panka otthon maradt Pete pedig nyaralhat a „családjával”.

-          Nora, gyere, megyünk. – fogta meg a kezem Dave. Csak egy pillantást vettetem a kezére, rögtön el is engedett. A baj csak az volt, hogy végigmértem mikor felnéztem az arcához és megláttam mit visel. A fehér póló, a laza halászgatya és a pilóta szemcsi nem tett jót, amúgy is labilis állapotomnak.

-          Menj a pokolba. – válaszoltam kulturáltan, olaszul. Későn kapcsoltam, hogy az olasz az egyik anyanyelve. Ijedten néztem rá, de ő csak mosolygott, de a következő pillanatban megtudhattam mennyire haragszik. Olyan erővel ragadta meg a karomat, hogy az már fájt és erőnek erejével kivonszolt az ajtóig, ahol aztán rendezte vonásainkat és kiléptünk az autóhoz, ahol Anya már javában magyarázott valamit Johnnak. Én pedig megint rájöttem, hogy mennyire szerethetik egymást, ha John képes elviselni azt, hogy Anya szervezőnek született és ez minden helyzetben ott van vele, akkor megérdemli őt, bármennyire is az én Anyukám. Mosolyogva léptem el Dave mellől és öleltem át egy szó nélkül. Meglepetésében alig jutott eszébe visszaölelni, de ismertem már. Nem érdekelt.