2.fejezet

Sziasztok!!
Ez elég rövid lett, de ha minden jól megy holnap hozzuk a 3.fejezetet is!
Jó olvasást!
Puszi:
Lindus és Dodo

Na, ez meg volt. A neten pillanatok alatt megvették és már a pénz is a számlámon van. Most suliba megyek. Most először félek tőle, hogy be kell lépnem abba az épületbe. Emlékszem arra a napra mikor először jöttem ide. Életem legrosszabb napja volt.

            Az egy őszi napom volt. Még csak 11 éves voltam. Azért léptem be, mert anyának interjúja volt és engem már el kellett hoznia az iskolából. Hát, elkísértem. Anya vidám volt és boldog. Tudta, érezte, hogy megkapja az állást. Hiszen ők kereték meg őt. Még csokit is vett nekem, pedig még nem is vacsoráztunk. Miközben bent volt én beszélgettem a „nagy” 15-16 évesekkel. Anya örömmámorban úszott mikor kijött és vidáman búcsúztunk el a nagyoktól. Apa otthon volt már, akkor is repkedett oda vissza, de mikor kicsi voltam nem zavart. Természetes volt, hiszen gyakran mentem én is vele. Ott száguldoztam azzal, aki nekem az egyik legtöbbet jelentette. Volt ott egy legjobb barátom is. Jamesnek hívták, még most is ott lakik, ha jól tudom. Mikor apa megtudta, hogy anya megkapta az állást felkapta és megpörgette. Látszott mennyire szeretik egymást. Aztán anya neki állt főzni, de észrevette, hogy hiányzik valami a vacsihoz és szólt apának, hogy leugrik a boltba és megveszi. De apa hátráltatta, mert eszébe jutott egy fontos hír Montanából, amitől anya még boldogabb lett. Elindult kocsival a boltba, mi meg otthon maradtunk apával. Félóra után kezdtük magunkat furán érezni, hiszen a bolt max negyedóra vásárlással együtt. Aztán jött egy telefon és apa elsápadt. Eddig is fura volt, de most apa kapkodni is kezdett és rettegni kezdtem. Mi történt? Mi a baj? Miért kell a kabát? Ezeket a kérdéseket fel is tettem. De nem válaszolt csak keresett egy zseblámpát és a kezembe nyomta ezekkel a szavakkal: Ez mindig világítson, hogy tudjam hol vagy. Majd elindultunk a bolt felé. Hova megyünk? És a legfontosabb kérdés: Hol van Anya? Úgy fél úton megálltunk és észrevettem anya kocsiját. De miért áll fejjel lefelé az árokban és miért szaladgálnak az emberek fel alá ahelyett, hogy anyát szednék ki az autóból? Mert ugyebár azt felfogtam, hogy anya karambolozott, hiszen ott volt a másik autó is. Aztán kiszálltunk és apa elkezdett beszélgetni én meg elindultam sétálni a lámpával együtt. Csak sétáltam és lassan elkezdtek folyni a könnyeim. Hol van már anya? Hirtelen valaki elkezdett kiabálni és meghallottam apa ordítását. Visszamentem, hát és megláttam a másik autó sofőrjét, amint apámmal beszélget. Látszott, hogy apa érti, de én nem értettem és nem is akartam érteni. Láttam, hogy a mentő elindul a kórházba anyával együtt. Mi nem mentünk. Nem tudtunk volna ott mit csinálni, hiszen anyát meg fogják műteni. Úgy döntöttem oda megyek a másik autóshoz és legnagyobb megdöbbenésemre ismertem. Igen, ismertem. Ő szállított apának, ő volt a szállító. Így egy kicsit bátrabb lettem és elkezdtem ordibálni Jack-kel. Nem érdekelt ki hallja és ki nem. Csak az érdekelt, hogy eltűnjön és, hogy soha többé ne lássam. Apa odajött hozzám és elhallgattatott. Elmesélte, hogy nem is igazán hibás egyikőjük, sem mert egymás után jöttek és a harmadik autó elment miután neki ment anyának. De nem érdekelt. Nekem Jack maradt a hibás, és míg élek nem fogok neki megbocsájtani. Anya nem élte túl a műtétet. Meghalt, nincs többé. Már csak egy vigaszom maradt. A verseny, amit anyának fogok megnyerni... Vesztettem, és nincs többé senkim. Lehet, hogy apám él, de őt nem ismerem többé. A tömeg fújolt és ordibált. És apa nem tett semmit Holdfényért. Csak állt és könnyek csillogtak a szemében. Tudta, ahogy én is tudtam, semmi nem segíthet rajta már. Igaz idős volt, de bírta volna még. Apa tudta, hogy ez lesz. Tudnia kellett, hiszen ő mondta, hogy ezt tegyem. Ez már túl sok (k) nekem. Mikor ez tudatosult bennem, elájultam és éreztem, hogy hosszú évek elé nézek. És ebben az években apám személye nem szerepelt, még a legszélén sem.