8. fejezet

Szió!

Itt a 8. fejezet. Megint van zeném hozzá. :) A változatosság kedvéért Ákos. Kérek komit, pipát! Please! DD

-          Apa, légy szíves vegyél egy nagy levegőt és ne akadj ki. Vacsorázni megyünk. Nem kell sem öltöny, sem frakk. Csak valami kevésbé piszkos. Rendben?

-          Ez eddig igen, de hová is megyünk?

-          Megígéred, hogy nem akadsz ki?

-          Rendben. Ünnepélyesen megígérem, hogy nem fogok kiakadni, nem fogok ordítani és toporzékolni.

-          Azt is megígéred, hogy eljössz? – kérdeztem tőle boci szemekkel.

-          Ünnepélyes ígéretemhez hozzá fűzöm, hogy elmegyek erre a vacsorára, bárki is tartja és bárhol is legyen.

-          Ha már ezzel meg volnánk, akkor elmondom, hogy Cassandrához megyünk és franciásat főz.

-          Hogy mi? – hallottam egy harmadok hangot, amire nem igazán számítottam. – kihez mész te vacsorálni?

-          A legjobb barátomhoz Theo. Aki megértett és visszafogadott. Nem pedig ordítozott velem és nem kioktatott, mint egyesek.

-          Em, én...

-          Semmi Em! Theo fogad el a múlton már nem tudsz változtatni. Ha pedig felemlegeted, csak rontasz a helyzeteden. – mondtam és közben azon gondolkodtam amit Andra mondott, hogy egyre bölcsebb vagyok. Mosolyognom kellett az ötleten.

-          Velünk jössz Theo? Valakinek szórakoztatnia kellene, majd Emmát miközben Andával beszélgetek. – szólalt meg hirtelen apám.

-          Mi apa, Nem! Én, de... ő. Apa! – dadogtam össze- vissza.

-          Sajnálom, Em. velünk jön és kész. – erre már nem szóltam semmit csak kinyújtottam rájuk a nyelvemet, mint kiskoromban. Ezen mindannyian jót nevettünk, majd mindenki elment átöltözni, mert azért ló szagú vagy annál rosszabb ruhában csak nem mehet az ember el egy vacsorára.

Felmentem a szobámba és lefürödtem gyorsan. Elvégre elég sokat gyalogoltam. Nem sokat gondolkodtam mit vegyek fel. A kedvenc farmerom és egy fehér blúzféleség. Szerettem kényelmesen öltözködni, sosem tartott túl sokáig a készülődés. A hajamat kibontottam, de azért egy hajgumit a csuklómra tettem, nehogy a vacsiba lógjon majd a hajam.

                Mikor leértem Theo már visszaért, aminek csak félig tudtam örülni. Elég hamar elkészültünk így biztos voltam benne, hogy a vacsira még várni kell legalább egy fél órát. Apa kocsijával mentünk, amin én egy kicsit replikáztam, de végül is ő dolga. Nem lesz, boldog mikor ott kell hagynia az úton. Egész jó idő volt már így nyár elején, de nem nagyon bántam, mert ugye bár, aki az életének elég sok részét tölti meleg helyen nincs nagyon téli cucca. Csak az utat néztem és körülbelül 10 perc után döbbentem rá, hogy rossz felé megyünk. Ennek a félelmemnek hangot is adtam.

-          Apa! Mit csinálsz? Rossz felé megyünk! Már régen elhagytad az utcát.

-          Tudod kicsim, te régen jártál itt, én meg csak két hónapja járok ide ritkábban.

-          Várj csak apa! Mit értesz azon, hogy ritkábban. Anda azt mesélte nem állsz vele szóba. Akkor hogy is van ez?

-          Hát, ö... tudod... – kezdett el dadogni az én kedves apukám. Én pedig szokás szerint elkezdtem törni a fejemet, hogy hogyan is van ez. Végül arra jutottam, hogy az én drága apukámnak tetszik az én „pszichiáterem” és ezért leselkedik utána. Na, ez egy érdekes vacsora lesz.

Lassacskán megérkeztünk Andához, ahol már most is isteni illatok szálltak a levegőben. Apa mélyet szippantott a levegőből és elégedetten sóhajtott egyet. Leparkolt Anda kocsija mellé, majd kiszálltunk és elindultunk a ház felé. A hátsó ajtón mentünk be, amit sosem szerettem használni, olyan betörésesnek éreztem. Egyenesen a konyhába trappoltunk és szembe találtuk magunkat Andával. Mikor meglátott minket egy cseppet felsikkantott és a nyakunkba ugrott. Látszott mennyire örül apámnak.

-          Jó, hogy itt vagytok, de sajnálom a vacsora még nincs kész.

-          Semmi baj Anda, úgyis beszélnem kell veled.

-          Ajjaj, ez fenyegetőnek hangzik. – válaszolta a megszólított.

-          Ifjak, megtennétek, hogy ki mentek?

-          Apa... – kezdtem volna, de Theo kirángatott a kertbe.

-          Ez most mire volt jó? – kérdeztem tőle idegesen.

-          Őszinte választ vársz? Semmire vagy arra, hogy apád élete megváltozzon.

-          Theo most azonnal elmagyarázod, hogy miről beszélsz! – parancsoltam rá, most is éreztem, hogy egy hosszú történet előtt állok.

-          Na, jó... az egész körülbelül 6 évvel ez előtt kezdődött, mikor elmentél és nem jöttél vissza. Jo nagyon haragudott Andára és nem is állt vele szóba. Nem is kell mondanom ezt mindketten nagyon megszenvedték. Igaz Anda megpróbált bocsánatot kérni, de nem úgy sikerült, ahogyan elképzelte. Szörnyű veszekedésbe torkollott. Anda ezek után elköltözött és apád megint magába fordult. Rettenetes volt és ez így ment egy két évig míg meg nem elégeltem. Egy nap szinte rá törtem az ajtót és kijelentettem, hogy velem jön szórakozni. Csak kissé nagyon csodálkozott a mondókámon, de szerencsére megadta magát. Eljött velünk a bárba és hát... – nem tudta hogyan folytassa, de egy pillanat múlva megtalálta a hangját. – elkezdett ismerkedni a lányokkal. Talált is egy nőt, csak hát tudod milyen Clair.

-          Mi van?! Clair? Viccelsz! Nem létezik! – akadtam ki a néz hallatán.

-          Emy, nyugi! Ez nem a történet vége – nyugtatgatott és még át is ölelt hozzá. Nem mondom jól esett ugyanis nem a kerti levegőhöz öltöztem és igaz június volt, de ez nem nagyon érződött. Ezek után folytatta a „mesét”, de nem engedett el, hanem csak „simán” átkarolt. – egy hónapig, ha bírták együtt. Utána apád felébredt és szakított vele, de ebben sem volt semmi köszönet.  Clair ugyanúgy kopogás nélkül járkált a házban és dirigált a lovardában. Mikor Jo erre rájött nagyon mérges lett. Határozottan mondom tombolt a dühtől. Kirohant a házból és elkezdett üvöltözni. Clair megdöbbent, úgy gondolta, hogy a szakítás csak egy kis veszekedés volt semmi több. Apád a szemébe röhögött, de komolyan. Megint elmondta neki hogy vége most már kicsit durvábban. Semmi közük egymáshoz. Clair minimum két perceg csak állt és nézett apádra. Majd olyan hangosan kezdett ordítani, hogy az egész lovarda összefutott. Én személyesen fetrengtem a röhögéstől.

-          Theo Miller te egy gonosz, faragatlan és érzéketlen nem is tudom mi vagy. – közöltem vele ezt az egyszerű tényt. Nagyot nevetett rajta, ez olyan igazi Theo nevetés volt. Régen is mindig így nevetett, legalábbis mikor én hallottam.

-          Jó tudni. Megmaradtál a réginek. Na, de folytatnám, ha nem baj. – somolygott még mindig. – Apád ez után nem nagyon csajozott inkább csak beszélgetett, ismerkedett. Legjobb barátok lettünk és mindent megbeszéltünk egymással. Már ha szabad ezt mondanom. Minden barátnőmet bemutattam neki és kikértem a véleményét is róluk. Szinte olyan volt mintha az apám lett volna.

-          Mond apukád még mindig... – nem bírtam folytatni a mondatot. Nem akartam neki fájdalmat okozni.

-          Sajnos igen, de már nem érdekel. –mosolyodott el, amit nem nagyon értettem.

-          Saj... – kezdtem volna, de az egész tenyerével fogta be a számat.

-          Mit sajnálsz Lucky? Hogy ilyen az apám? Ne sajnáld nincs szükségem rá. Nekem rád van szükségem nem a sajnálatodra. – mondta és én már majdnem megszólaltam, hogy ez kétértelmű volt mikor...