10,5. fejezet és boldog kari!

 Sziasztok!

Itt van a feji. :) És mindenkinek szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni. Most egy karácsonyi zenét hoztam nektek. Oh, és BUÉK! :D

 Komit, pipát! Pls!

Nem értettem miért mondta most ezt? Tényleg bántani akart? Vagy csak egy rossz pillanat volt? Nem hinném, szerintem már egy ideje gyűlt benne ez a harag. Egyet viszont már nagyon nem értettem miért néztem csak az ajkait?

-          Most hova mész? – kérdeztem ijedten.

-          El. – válaszolta egyszerűen. Kiakadtam. Mi van? Nem mehet el, hiszen ezt... meg kéne beszélnünk. Nem lehet csak így leordítani valakit, majd elhúzni a csíkot.

-          Várj! Nem mehetsz el! – mondtam már- már hisztériásan.

-          Csak figyelj! – ismerős volt a szituáció, olyan déjá vu, mintha...

Mostanában mindig esik, szinte minden nap. Ha eseményhez köthetnénk az időjárást anya halála óta esik. Anya szerette az esőt, nem is örült neki, hogy elköltözünk, de megtette értünk. Hirtelen villámcsapásként ért a felismerés, hogy mit kell tennem. Elköltözöm, még hozzá Hollywoodba. A nagyiék úgyis ott laknak, semmi bajom nem lehet. Hamar előszedtem a bőröndömet, és a nappaliba rohantam telefonálni. A nagyiékat hívtam, hogy mehetek-e egyáltalán. Nagyi válaszolt a telefonba és nagyon örült az ötletemnek. Gyorsan kellett cselekednem, mert a nagynéném holnap indul, még vele is kell beszélnem. Gyorsan bementem hozzá is és beszéltem vele. Pár perc múlva győztesen és jegy tulajdonosként léptem ki a szobából. Apának nem szabad tudni róla, csak miután eltűntem.

Hirtelen Theo robbant be a szobámba, döbbent ábrázata arról árulkodott, hogy nem érti miért csomagolok.

-          Elutazol?

-          Igen. – válaszoltam kurtán.

-          De hová?

-          El. – és kiindultam a lovakhoz.

Igazából már futottam a lovak felé, de Theo utánam jött és egész úton győzködött miért  ne menjek el. Nem figyeltem rá, már nem érdekelt. Johnny-val a verseny óta nem beszéltem, szerinte mennyire érdekel hogy mi baja? Közben leszakadt az ég alja és mintha dézából öntenék úgy esett.

                Már régen bőrig áztunk mindketten, de csak Theo utolsó mondatára fordultam hirtelen meg.

-          Hogy mondtad? – kérdeztem hisztisen. – Hogy merted ezt mondani? Van merszed? Miért nem rögtön minden az én hibám? Esetleg legyek én a hibás mindenért! Úgyis rám fér még. Tényleg nem az én anyukám halt meg és nem az én lovam. Csak tárgyak voltak nem?

-          Én nem ezt mondtam! – válaszolta sápadtan. – Én nem így értettem. Lucky én nem...

-          Nem érdekel! Elcseszted! Kész, vége! Elmegyek, és SOHA nem jövök vissza! – kiabáltam és berohantam a lovardába.

Másnap reggel korán keltem, hogy összepakoljak, mivel az egész estét a lovak rendbe tételével töltöttem. Laza egy óra után el is készültem és kicipekedtem a kocsihoz. Nagynéném éppen beszélgetett valakivel, aki szerencsére nem apa volt.

                Szerencsétlenségemre Theo volt az. Mikor hallotta, hogy közeledek rám emelte a szemét.

-          Em.

-          Nem.

-          Em!

-          Nem.

-          EM!

-          TESSÉK?

-          Beszélnünk kell. – mondta nagyon hivatalos hangon, mire én csak kinyújtottam rá a nyelvem. Vágott egy grimasz és behúzott egy fa mögé.

-          Először is SAJNÁLOM. Másodszor ez a tied. És harmadszor: Nem mehetsz el. Ma van a válogatóm. Azt ígérted ott leszel.

Csak bámultam. Mi ez? Nagyon gyorsan gondolkodásra sarkaltam magam. Mit tegyek? Hogy lesz jobb? Sehogy sem lehet jobb.

-          Csak figyelj! – mondtam ki a fájdalmas szavakat. Szinte égették a torkomat. Nem bánthatom meg. Sírva rohantam el ás szálltam be a kocsiba. Már hajnalodott és az esőcseppek csillogtak a napsütésben. Gyönyörű lehetett... volna, ha nem kell elrontanom. Lehet életem legszebb perce lehetett volna.

Ilyen az én formám. Csak miután kiértünk a városból, mertem kinyitni a csomagot. Egy medál volt benne egy kis kapoccsal megtoldva, hogy bárhová felrakhassam. Egy T és egy E egymásba fonódva. Csodálatos volt, mindjárt fel is raktam a karkötőmre. Megfogadtam, hogy mindig hordani fogom, bármi történjék is.

-          Gyere, siessünk. Fél óra múlva indul a gép. El kell érnünk. Josh fog várni minket.

-          Rendbe. –mondtam szomorkásan, mégis csak a szülő városomat fogom itt hagyni. Kiszedtem a csomagjaimat és betoltam őket a reptérre. Egy másodpercre megtorpantam csak meg. Biztos ezt kell tennem? Elmenekülni? Itt hagyni mindent és mindenkit? Az életemet?

Szólítottak minket a géphez, hát elindulok. Egy picit lassan, de határozottan mentem Jane után. Alig pár óra alatt megérkeztünk és végig nézhettem, hogy omol Jane Josh karjaiba.

-          Elviszünk anyáékhoz. – mondta. Jane anya testvére volt.

-          Köszönöm. – mondtam és még talán más is kicsúszott volna a számon, ha nem szólal meg Jane telefonja. Nem vagyok gondolatolvasó, de tudtam ki az.

-          Halló! Mi...? – hallt el a hangja. Most tudta meg mit csináltam.

-          Emma, ezt nem kellett volna. Igazán. – mondta mikor letette a telefont. – de meg kell hagyni ügyes volt. És most menjünk.

-          Nem küldtök haza? – kérdeztem szemöldök ráncolva.

-          Nem, szerintem nincs értelme, mert ha akarsz, úgyis visszajössz. Most nyomás!

Nagyiék nagyon örültek nekem, még nem tudták, hogy közel hét évre ott maradok náluk. Hahahaha!

Mintha álomból ébredtem volna, úgy hallottam először messziről, majd egyre közelebbről Theo hangját. A nevemet kiabálta.

-          Mi a baj, Theo? – kérdeztem pislogva.

-          Hogy mi a baj? Emma nem emlékszel az elmúlt tíz percből semmire?

-          Ööö...kellene?

-          Az nem jó. Figyelj az egész azzal kezdődött, hogy remegni kezdtél, majd összeestél vagy mi. Úgy kellett kirángassalak a vízből. Utána folytatódott, még hozzá úgy, hogy sírógörcsöt kaptál. Majd kiabáltál, hogy: „Kérlek ne! Csak ez volt a legjobb mindkettőnknek. Ha eltűnök. Sajnálom” nagyon fura volt, mintha valamilyen rohamot kaptál volna. Mi történt, Lucky? Mi volt ez?

-          Gyere elmesélem, csak már hideg van, fázom így. Fel akarok öltözni.