Szió! :)

Sziasztok!
Itt vagytok még?
Nos, mivel a feji "picit" késik gondoltam megmutatom Nektek egy novellámat vagy minek is hívjam. :) Az irodalmi Ki Mit Tud-ra írtam és szeretném Veletek megosztani. A zene egy Beyonce, remélem tetszeni fog.

Kaphatok pár komit? Egy is elég. *-*
Pusz:
DD

  Párizs, croissant és még valami?

Minden vágyam az volt, hogy eljussak Párizsba. Ez volt az álmom, a vágyam, a célom. Mikor kislány voltam teleaggattam a szobámat képekkel, poszterekkel, a fal egy kész mini Párizs volt. Aztán felnőttem, megváltoztam. Már nem az a kislány voltam, hanem kész nő, aki viszont még mindig a szerelem városába vágyott. Most itt állok az Eiffel-torony alatt, sötét szőke hajamat az arcomba csapja a szél, kék szemem pedig az örömtől csillog. De hogy kerültem ide? Nem egyszerű módon, nem csak úgy fogtam a motyóm és elindultam, nem, nekem ahhoz nem volt elég bátorságom és pénzem, ha már okokat sorolok fel. Ez bonyolultabb volt annál. Az egész egy rejtvénnyel kezdődött...

Egy este a kedvenc újságomat lapozgattam, mikor megakadt a szemem egy mondaton: „Nyerjen egy utazást Párizsba!” Kapkodva olvastam végig a sorokat. Csak egy feladványt kellett megfejtenem. Oh, ez könnyű lesz gondoltam én naivan. Lapoztam és egy oldalas keresztrejtvénnyel találtam szembe magamat. Oh, ez nem lehet igaz! Mikorra is kell leadni ezt a valamit? Holnapig!? Hála az égnek elküldhetem e-mailben is. Hát, lássunk hozzá.

            Már órák óta fejtegettem, találgattam és keseregtem, mikor Balázs haza jött.

-          Mit csinálsz, Vicus? – kérdezte döbbenten, mert hát nem nagyon látott még rejtvényt fejtegetni.

-          Remélhetőleg Párizsba megyek. – válaszoltam reményteli hangon.

-          És kivel, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött az újsággal a kezében.

-          Lehetőleg veled. – válaszoltam. – De ez még nem biztos.

-          Ühüm. – hümmögte, miközben az újságot olvasta. Egy heti lap volt és szinte mindenről írtak benne.

-          Segítesz? – kérdeztem reménykedve.

-          Bocsi, de nem érek rá. Dolgom van. – felelte már oda sem figyelve.

Miután megvacsoráztunk még folytattam a fejtegetést, lassan elkészültem, majd bekapcsoltam a laptopom, hogy elküldhessem az e-mailt. Hamar végeztem vele és lefeküdtem aludni, hisz már elég késő volt.

A következő héten hamar keltem és rohantam az újságoshoz megvenni a magazint. Kapkodva téptem fel a frissen vásárolt újságot és a lehető leggyorsabban lapoztam a nyerteseket hirdető oldalra... NYERTEM!!! De más is nyert. Valami Kaposi Gergely. Nem ismerem, tudom, honnan is ismerhetném, de automatikusan ez ötlött az agyamba. Ez most nem érdekes. Csak, hát egy baj van. Balázs. Nem írják, hogy ő is ingyen utazhat, és annyit egyikünk sem keres, hogy egy oda-vissza jegyet megvegyünk, és még a kinti költségeket is állni tudjuk. Boldogan tértem vissza kis otthonunkba, Balázs már elment és én megint egyedül töltöm a napot. A színház már bezárt, így nincs mit csinálnom. Viszont már nagyon várom az új évadkezdést, dramaturg vagyok a Radnóti Színházban, egész szép kis summát keresek. Balázs viszont ingatlanügynök, per pillanat, de tervezi, hogy visszamegy tanulni a főiskolára.

Két hét múlva

Délután utazom Párizsba, már a kezemben szorongatom a jegyemet, de boldogságomat beárnyékolja a tény, hogy Balázs nem jön velem. Fontos munkája van, halaszthatatlan. De sok sikert és kellemes utazást kívánt, ez is valami. Most éppen csomagolok, nem vagyok biztos benne, hogy milyen ruhákat vigyek. Két hetet maradok és ez alatt az idő alatt sok minden változhat. Lehet esni fog a hét elején, de napos idő is várható. Milyen időjárás jelentés ez? Mintha egy igazi jóslást hallgattam volna. Az elmúlt két hétben frissítettem a francia nyelvtudásomat, bár mint kiderült nem is felejtettem olyan sokat.

Indulok. A gép felszállásra kész, az utasok a helyükön, bár a mellettem lévő szék üres. Érdekes, azt olvastam, minden hely foglalt. Lehet valaki lemondta. De még mielőtt a kapitány üdvözölne minket, egy körülbelül velem egy idős srác „esik be” az ajtón. Valamit mondott a stewardessnek és az üres hely felé vette az irányt. Egész helyes volt, sötét barna haj, és ha jól látom kékeszöld szem. E mellett kedves arca van, de én az ilyeneket már messziről szeretem elkerülni. Csak a gond van velük. Sűrű elnézéseket motyogva betuszkolta a csomagját a poggyásztartóba, majd lehuppant mellém. Olyan furcsán nézett rám és pár perccel később, mikor már e levegőben voltunk, megszólalt.

-          Megengeded, hogy beüljek az ablak mellé? Tudod, most utazom először Párizsba és meg szeretném nézni felülről is.

-          Sajnálom, de én is ebben a csónakban evezek. Első párizsi utazás és nézelődés. De esetleg a mögöttem ülő hölgy átengedheti a helyét. Úgy látom, sokat megélt már, nem hinném, hogy ez az első utazása. – erre a válaszomra hátra fordult, de olyan gyorsan kapta vissza a fejét, hogy félő volt lerepül. Halk nevetésben törtem ki, mire csak egy lesújtó pillantással próbálkozott, de nem sikerült neki, hanem a végig mért kifejezéssel tudnám inkább jellemezni.

-          És meddig marad Párizsban? – kérdezte somolyogva.

-          Oh, csak két rövid hetet, bár hosszabb lenne. És maga?

-          Én is. De a végén lehet, hogy kint ragadok. – mosolygott. – ne sértődjön meg, de tegezhetnénk egymást? Mert, ahogy nézem, körülbelül egy korúak lehetünk és ki hallott már olyanról, hogy két „egykorú” ember magázza egymást? – az egykorúnál apró idéző jeleket írt le az ujjaival, mivel még nem tudhatta biztosra.

-          Rendben. – válaszoltam elnyomva egy vigyort.

-          Na, igen, és ha már itt tartunk. Megtudhatnám a becses nevét?

-          Vica. És te?

-          Gergő. Tényleg nem cserész velem helyet? – érdeklődött már szinte könyörgő tekintettel.

-          Non, pardon. – válaszoltam franciául, mire felkapta a fejét.

-          Tu parle français? (Beszélsz franciául?) – hadarta el tökéletes francia kiejtéssel.

-          Oui. De ha nem bánod, maradnék a magyarnál. Kiélvezem, hogy megértik, amit mondok.

-          Természetesen. És milyen nyelvet beszélsz még? – kérdezte és az út további részében csak a nyelvekről és az ehhez kapcsolódó témákról beszélgettünk. Kiderült, hogy hét éves korától tanulja a franciát, és csak gimnáziumban kezdte el az angolt. Őszintén nem értem miért is osztotta meg velem ezeket az információkat, mert hát, mennyi az esélye, hogy találkozunk még? Ha nagyon bizakodóak vagyunk egy gépen fogunk haza utazni és ennyi.

Két óra múlva megérkeztünk és itt azt hittem vége a Gergővel eltöltött közös perceknek, de mikor megláttam egy táblán a nevemet még egy név állt rajta. Kaposi Gergely. Gergő rám villantott egy mosolyt és a táblás emberke felé vette az irányt. Esküszöm a szívem kihagyott vagy kettőt, amikor láttam, hogy franciás könnyedséggel elegyedett vele szóba. szóba a fickóval. Ezek szerint nem csak egy kósza ismerős válik majd belőle. Én is lassan odasomfordáltam az emberhez és bemutatkoztam neki. Gergő természetesen nagy szemekkel nézett rám, de nem foglalkoztam vele.

-          Zimányi Éva. – ejtettem ki ritkán használt teljes nevem. Ha lehetséges erre Gergő álla még jobban leesett.

-          Remek, most, hogy mindketten itt vannak, indulhatnánk? – mondta teljesen közönyös hangon, mintha nem Párizsban lennénk, hanem valahol...máshol! Mikor beszálltunk a taxiba Gergővel mindketten boldogok lehettünk: itt mindkét oldalon van ablak.

Mikor a portára értünk a szállodában kiderült, hogy közös szobánk lesz, francia ággyal megspékelve. Mit ne mondjak, nem ez lesz az első dolog, amit megírok Balázsnak e-mailben. Felmentünk a szobánkba és tétován néztünk körbe. Kellemes kis, na, jó nagy szállodai szoba volt, kényelmes erkéllyel és tágas fürdőszobával. Gergő érdeklődve kapta felém a fejét, mikor nyögtem egyet, mikor megpillantottam a „hatalmas” francia ágyat. Válaszul csak megráztam a fejemet, és pakolni kezdtem. Ezzel elvoltunk egy jó darabig, kora este végeztünk és úgy döntöttünk együtt elmegyünk vacsorázni. Egész hamar találtunk egy nyugodt, kis éttermet. Kellemes hangulat uralkodott és a személyzet is kedvesnek tűnt. Beléptünk az ajtón és egy „ajtónállóval” találtuk szembe magunkat, aki igazából egy hostess volt. Eligazított minket és egy két személyes, sarok asztalhoz ültetett le minket.

A vacsora végeztével – nagyon finom volt, a bor nagyon ízlett, nem kell rögtön elítélni, nem iszom folyamatosan, csak néha esténként egy-két pohárkával – esti sétára indulunk a környéken. Nem nagyon mertünk eltávolodni a szállótól, mert nem nagyon ismertünk a környező utcákat. Lassan sétáltunk és szerencsénkre vagy nem, elkezdett szemerkélni az eső. Én nem bántam annyira, de Gergő lemondóan sóhajtott. Negyedóra esőben sétálás után ráébredtünk, hogy eltévedtünk. Én még mindig feldobódva neki indultam egy oszlopnak és futás közben elkaptam a villanypóznát és megpördültem. Egyszer, kétszer, de harmadszorra Gergőbe ütköztem. Épp idejében kapott el, így nem estem el.

-          Jól vagy? – kérdezte tőlem érdekes arckifejezéssel. Olyan volt mintha aggódna értem, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól és felnéztem...a gyönyörű kékeszöld szemébe. Hogy lehet valakinek ilyen szép szeme? Nem, Vica, most állj le ezekkel a gondolatokkal.

-          Jól vagyok. Semmi baj, csak nekem néha erre szükségem van. – válaszoltam egy bátortalan mosoly kíséretében.

-          Értem, akkor talán a következő ilyen esetben lennél szíves informálni engem az ilyen terveidről? A hideg futkosott a hátamon, mikor nekilódultál. Főleg, mert egy kanyarban nem látszik, mikor jön autó. – fejtette ki nekem aggódó tekintettel. Csak egy még szerényebb mosollyal válaszoltam neki. Eztán a „kaland” után sikeresen visszataláltunk a szállodához és megfogadtuk, hogy máskor megjegyezzük merre sétáltunk. Fáradtan dőltünk be az ágyba és hamar el is aludtunk.

Másnap korán ébredtem, Gergő még mélyen aludt, így ezt kicsit kihasználva, elsomfordáltam zuhanyozni. Mikor teljes menetfelszerelésben kiléptem az ajtón, Gergő ébredezni látszott, de még mielőtt a szemét kinyithatta volna, megkordult az éhségtől a gyomra. Erre a hangra hangosan felnevettem és eszembe jutott, hogy együtt kell mennünk, reggelizni, mert csak így jutunk mindketten élelemhez. Miután ezt megemlítettem neki is, hamar kapkodni kezdett és siettünk le reggelizni. Croissant volt nálam a főfogás és láttam, hogy átmeneti lakótársam is a kosár felé tekintget. Reggeli utánra terveztem, hogy elindulok és felfedezem a város egy részét. Gergő nem jött velem, de sok sikert kívánt – ez nem volt teljesen tiszta miért – és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra.

Elsőnek a Notre Dame-hoz mentem, valami belsőhang súgta, hogy ide jöjjek először. Szerencsém volt a templom előtt éppen egy esküvői menet zajlott. Nem tudtam, hogy ebben a templomban lehet-e házasodni, de nem is nagyon érdekelt. Inkább a stílusa és története izgatott fel jobban, de kellemes volt nézni az ünneplő tömeget. Következő sétám a Diadalívhez vezetett, a Champs Élysées-en. Felmásztam még a Sacré Cœur-hoz és végig sétáltam például a Moulin Rouge előtt. Itt csak a plakátokat néztem meg. Legnagyobb sajnálatomra már sötétedet, így lassan, tényleg nagyon lassan elindultam vissza a szálló felé.

Mikor odaértem Gergőt már az előcsarnokban találtam, épp a recepcióssal beszélgetett. Szó nélkül haladtam el mellettük, de Gergő utánam kiáltott. Éppen azt tárgyalták meg, hogy hol vannak a legjobb és olcsóbb éttermek. A recepciós a tegnapi kis vendéglőt ajánlotta, de mi inkább egy másik mellett döntöttünk. Ez is egész kellemes volt, de a tegnapi sokkal szimpatikusabb volt. Számomra legalábbis. Szépen megvacsoráztunk és közben megvitattuk, ki mit látott a nap folyamán. Kiderült, hogy Gergő egy nevezetességet sem látogatott meg eddig, hanem csak beült egy kávézóba és figyelte az embereket, pár óránként helyszínt változtatott, sőt még engem is látott egy pillanatig. Én egy hosszadalmasabb beszámolót tartogattam magamban, de be kellett látnom Gergő sokkal frappánsabb dolgokat látott. Elhatároztam, hogy holnap én is kipróbálom ezt a módszert. Aznap este is sétáltunk egy két utcát, de szerencsésen visszataláltunk a szállodába, ez alkalommal. Megint hamar elaludtunk, de ma Gergő nem az ágy másik végében szorongott, hanem bátrabb volt és kényelmesen elterült a saját térfelén.

Másnap reggel, reggeli után – megint croissant-t ettem, természetfelettien finom volt –  nem indultunk el rögtön – Gergő kijelentette, hogy nem hagy egyedül üldögélni egy kávézóban, így ma is velem tart – hanem én személy szerint bekapcsoltam a laptopom és megnéztem a postafiókomat, de nem érkezett semmi sem. Furcsálltam a dolgot, mert Balázs megígérte, hogy ír, de biztos nagyon elfoglalt volt. Én azért írtam neki egy mailt, de mikor elküldeni próbáltam, azt írta ki, hogy az e-mail címe nem létezik. Nem foglalkoztam vele, lehet törölte a sok reklám miatt, és holnap egy szép hosszú levelet ír nekem. A nap más különben remekül telt, hamar ráéreztem a néha lehetetlen és nem sokszor komikus személyek felfedezésére, de más érdekes dolgot is észrevettem Párizs legfinomabb kávéja mellett. Megetettem egy jámbor kóbor kutyát az egyik kávézóból maradt croissant-tal és egyszer-kétszer szóba elegyedtem pár meglepő figurával.

Egy hét telt el érkezésem óta és még mindig semmi hír Balázsról és Magyarországról, kezdek aggódni. Gergő azt mondja, ne tegyem. Nem érdemli meg, ha egyszer nem ír nekem. De én hajthatatlan voltam és minden reggel és este a laptopomat szuggeráltam, hogy csipogjon, jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Aztán egy szép keddi estén, (a szobában ültünk, ugyanis lejártuk a lábunkat a Louvre-ban) egy e-mailem érkezett. Balázstól. Miután elolvastam néma zokogásban törtem ki, de Gergőt már nem bírtam becsapni. Az elmúlt, bő egy hét alatt teljesen kiismert. Addig szekált és kérlelt, amíg el nem hüppögtem neki, mit is írt Balázs. Szakított velem, bár nem tudom ezt lehet-e annak tekinteni, mert úgy tudom az-az, amikor két ember megbeszéli, és úgy mennek szét, de biztos én vagyok tanulatlan. Gergőnek nem sikerült megvigasztalnia egész este, így még mindig vörös szemmel feküdtem le aludni.

A következő nap gyászoltam a zátonyra futott kapcsolatomat, így a napos idő ellenére sötét cuccokban léptem ki az utcára. Igaz fújt egy picit a szél, de a meleg győzedelmeskedett. Gergő, szegény flótás, csak fej rázogatva lépkedett mellettem és még mindig próbált jobb kedvre deríteni. A pozitív gondolkodásom értelmében (és persze a józan eszem értelmében) hoztam magammal váltó ruhát, de nem gondoltam volna, hogy használni fogom.

Ma az Eiffel-torony volt a soros, így arra vettük az irányt. Nem is tudom, eddig miért nem néztük meg, természetesen már láttuk meg minden, de így azért mégis csak más, hogy most a torony a cél. Miközben sétáltunk Gergő szinte feltűnés nélkül közelebb araszolt hozzám, majd mikor majdnem leléptem a járdáról egy autó elé, elkapta a kezemet.

-          Ne csinálj ilyet többször Vica! – szólt rám halkan, de szigorúan és, igen, én akkor is hallottam az aggodalmat a hangjában.

-          Sajnálom. – válaszoltam szinte suttogva, mire csak egy mosolyt kaptam visszajelzésként.

Mikor a torony alá értünk Gergő hirtelen elengedte a kezemet, ami egy picit lelombozott és eltűnt a tömegben. Pár perc múlva egy kéz ölelte át a derekamat és ez a valaki egy croissant-t nyújtott elém. Elfogadtam, mire Gergő (már biztos voltam benne, hogy ő az, Balázs soha sem érezte milyen fontos nekem Párizs) lágyan megcsókolt. Nem tudom mi ütött belém, de abban a pillanatban minden gondom eltűnt és csak ő maradt.

Minden vágyam az volt, hogy eljussak Párizsba. Ez volt az álmom, a vágyam, a célom. Mikor kislány voltam teleaggattam a szobámat képekkel, poszterekkel, a fal egy kész mini Párizs volt. Aztán felnőttem, megváltoztam. Már nem az a kislány voltam, hanem kész nő, aki viszont még mindig szerelem városába vágyott. Most itt állok az Eiffel-torony alatt, sötét szőke hajamat az arcomba csaja a szél, kék szemem pedig az örömtől csillog.

És azt hiszem életem legjobb döntése volt, hogy megfejtettem azt a rejtvényt, egy hónapja.