Az autóút

Sziasztok! Köszönöm szépen a komit Ildikó97-től! :) Nagyon örültem neki. :) Most igazából szülinapom alkalmából kapjátok az új részt, hiszen sajnos nem jött össze az a két komi. :( Szóval ez a következő rész a New Life In A Simple Summer (kell egy rövidebb cím :)) Szóval most itt a második rész. :D
Pusz:
Dorothy

„Akárhányszor elbuksz is, nem győzvén le indulataidat, ne csüggedj, mert minden erőfeszítésed e harcban gyengíti szenvedélyed, és megkönnyíti győzedelmed felette.”

-          Mi bajod van velem? – kérdeztem szinte félő hangon. Ő meg csak idegesen rágózott tovább. – Tényleg ne válaszolj! – vágtam oda sértődötten, de erre meg megint csak ott virított a vigyor a képén. Ha lehet ezen még jobban felhúztam magam. Felé fordultam és már nyitottam volna ki a számat, hogy jól beolvassak neki, de ő feltartotta a mutatóujját (mutatván, hogy várjak) és volt képe felhúzni azt a hangszigetelt izét az utastér és a sofőr között. Majd mintha mi sem történt volna felém fordult és várakozóan rám nézett. Aztán miután huzamosabb ideig nem szólaltam meg csak bambám-bámultam megkérdezte, hogy:

-          Most mire vársz? – csak hápogni tudtam, mi az, hogy mire várok? Hogy van képe ilyet kérdezni? Az utolsó kérdést fel is raktam.

-          Hogy van képed ilyet kérdezni? Tőlem! – mire csak kérdő pillantást vetett rám.

-          Te készültél monológgal, azt hittem el is mondod, nem csak bámulsz rám. És ha már itt tartunk. Nem illik szemezni meg mérges pillantásokat küldözgetni a jövendőbeli mostohatestvéred felé. – komolyan mondom, ennél sértőbb megjegyzést egy év múlva sem talál. Továbbra is csak hápogtam a döbbenettől és persze a felháborodás sem tett jót gyenge idegeimnek.

-          Nem vagy normális, Dave! – Most mondtam ki legelőször a nevét. Utána olyan furán éreztem magam és látszólag ő is. Ezek után valahogyan, valamiért, de nyugisabb témákra terelte a szót.

-          Mi a teljes neved? – tette fel a kérdést.

-          Most komoly?

-          Jó. Egyszerű játék. „Kérdezz, felelek!”. Miután válaszoltál kérdezhetsz, oké? – csak sóhajtottam egyet, de válaszoltam.

-          Norabella Jane Lyanne. – erre felnevetett. KEDVESEN!

-          Élvezni fogod, mikor a teljes nevedet kell leírnod. – csak vágtam egy grimaszt és kérdeztem.

-          Oké. Sablonkérdés, de benned kit „tisztelhetek”? – nem felejtettem el macskakörmöt rakni a tisztelhetek szónál.

-          David... Arnetto. – mondta egy kis szünetet hagyva a két név között. Aha! Itt turpisság van!

-          Nem értettem kristály tisztán a második neved. Megismételnéd?

-          Egyszerre csak egy kérdés! Én jövök... – és már mondta volna a kérdést, de odaérintettem az ujjam a szájához és közbe vágtam.

-          Na, nem. Nem válaszoltál rendesen. Mond, vagy megint én kérdezek.

-          De ez nem volt szabály! – hajolt fölém, de úgy hogy nem volt köztünk 5 centi sem. Értsd úgy, hogy sehol sem!

-          De most már van. – mondtam és végig a szemébe néztem...volna, ha nem ingázik folyton a szemem és a szám között. Várjunk csak... mi?

-          David Enrique Arnetto. – közölte szenvtelen arccal.

-          Mi? – prüszköltem a nevetéstől.

-          Igen, mikor felfogtam én is így prüszköltem a röhögéstől. Nos, kedvenc kaja?

-          Ilyenkor az szokott jönni, hogy mi a kedvenc színed, nem?

-          De ez nem egy normális helyzet. Te is tudod.

-          Hát, na, jó. A Lasagne.

-          Fura kedvenc. Olasz. – csak a vállamat vonogattam.

-          Hány éves vagy? – szegeztem a következő kérdést.

-          Tizenkilenc leszek ősszel. Most megyek Oxfordba. – kijelentésére lefejeltem a térdemet, amit védekezőn átkaroltam.

-          Hogyhogy? – jöttek ki a szavak a számon.

-          A-a! ÉN kérdezek! – most vágtam durcás képet, de nagyon. – Nyugi. Milyen szakra mész?

-          Újságírás. Azt hiszem, de lehet más lesz belőle.

-          Hát modellnek nem menj Picur.

-          Hé! Na, a kérdésem: mit keresel te Oxfordon?

-          Nem is tudom. Talán a légkör, a hangulat. Őszintén, fogalmam sincs, mit kezdjek az életemmel. Igen, mondhatjuk, hogy unatkozok. Jót fog tenni ez a nyaralás. Már nagyon untam a magántanáromat is, de hát tanulni kell valahogy. Hány pasid volt eddig? – elsőnek a hallottak miatt döbbentem le, majd a kérdés miatt. Hogy van mersze ilyet kérdezni? Percekig csak meredtem rá.

-          Hahó! Válaszolj! – lengette meg a kezét az arcom előtt.

-          Bocs, nem értettem. Hogy mondtad?

-          Hány „darab” pasid volt eddig? Szótagoljam?

-          Már megbocsáss, de semmi közöd hozzá!

-          Oké. – már megnyugodtam, de: - Én kérdezek. Miért nem akarsz válaszolni?

-          Mert csak.

-          Oké. Miért csak?

-          David! Ne érdekeljen!

-          Hmm. Ezek szerint bántottak már téged. A kérdés az, hogy mikor és mivel. – mint egy nyomozó, komolyan. – Több lehetőséged is van. elmondod, hogy ki volt vagy, hogy mikor vagy, hogy csak a szívedet törték össze vagy az előbbiek közül a végeredmény az, hogy bántottak téged.

-          Nehéz a döntés. De... Nem válaszolok! – mondtam és előszedtem a kitűzős táskámból az MP5-et. Betettem a fülembe a fülhallgatót és elgondolkodtam, hogy filmet nézzek vagy zenét hallgassak. Az utóbbi mellett döntöttem és valami „mérges” számot kerestem. Miközben ezen ügyködtem, Dave leült velem szemben és figyelt. Időnként elmosolyodott, de én makacsul az ablakon néztem kifelé. Lassan arra lettem figyelmes, hogy Dave a táskámat nézte. Feltűnés nélkül elkezdtem matatni benne, és hogy leplezzem tevékenységemet elővettem a telefonom. Egy sms-t jelzett, alig két perce jött, Doratól. Dora a legjobb barátnőm, aki mindig a pozitív dolgokat veszi észre előbb. Aztán kapja a hidegzuhanyt.

„Milyen Oo? KÉPEK!” – írta a kijelző mikor megnyitottam. Mosolyogva írtam vissza, hogy majd a szállodából felhívom. Miután befejeztem e tevékenységemet, a telefont csak a táskára dobtam. Hiba volt. Dave abban a szent pillanatban elvette és elkezdte nyomogatni a képernyőt. Én meg csak vigyorogtam, hiszen minden magánügy szintű dolog le van védve. Elvégre ki tudja, mikor lophatják el?

-          Jók a képeid. Ez a barátod? – kérdezte és egy fotót mutatott Chrisről.

-          Mi?! Hogy törted fel a kódot?

-          Ó, könnyű volt. Csak kétszer kellett próbálkoznom. Tudod az Oxford számokkal nem olyan nehéz.

-          De... Add vissza! Most!

-          Ööö... – úgy tett, mint aki elgondolkodik. – Nem. – egy sötét pillantást vettetem rá és kinyújtottam a kezet a telómért.

Miután hozamosabb „kérlelés” után sem volt hajlandó visszaadni, taktikát váltottam. Közel hajoltam hozzá és mélyen a szemébe néztem. Az arcaink között alig volt két centi, az orrunk majdnem összeért.

-          Most rögtön visszaadod a telóm, különben olyan fájdalmaid lesznek, hogy még sírni sem lesz merszed. – suttogtam. Hát, mit ne mondjak. Nem jött be. Közelebb hajolt és mivel semmi kedvem nem volt vele érintkezni, ezért amennyivel közelebb jött, annyit mentem távolabb tőle. Annyira közel jött, hogy én már ültem a helyemen ő meg úgy állt felettem, mint pár perce én felette. Nem néztem a szemébe, lehajtottam a fejem. Beletúrt a hajamba, és mikor a tarkómhoz ért megragadta és felrántotta a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Közel volt, túl közel, menekülni akartam. Messze. Nem is tudom meddig.

-          Tudod, az lenne ám az igazi szégyen, ha ÉN félnék TŐLED! – mondta és még mindig túlságosan közel volt. De erre a kijelentésére elakadt a lélegzetem. Ezt most sértésnek szánta? Mert bejött. A mellkasára tettem a kezem és elkezdtem tolni, csak hát, nem sok sikerem volt. Max egy centit, ha távolodott és azt is, csak azért mert ő érezte, hogy tolni próbálom.

Már vagy négy perce csak így ültünk/álltunk mikor a mobilom megcsörrent. (Hála az égnek!) Ő meg megadóan lehuppant mellém és odaadta a telefont, de előtte még persze rápillantott „véletlenül” a kijelzőre. És miközben átadta közölte, hogy Anya keres. Igen, ezt én is el tudtam volna olvasni.

-          Igen? – szóltam bele a pici kis mikrofonba.

-          Nora, hol vagytok? Mi már tíz perce itt vagyunk.

-          Anya! Nyugi. Gondolom, mindjárt ott vagyunk. Ne legyél már annyira ideges. Sőt tovább megyek, már látlak is!

-          Hol?

-          Fordulj meg! Szia!

           - Vár... – de már kinyomtam.