Az indulás

Na, szió! Lássuk csak...köszönöm a sok pipát, de szomorú vagyok, hogy nem kaptam komit, pedig vártam. :) :( De azért felrakom az első fejit, hogy elolvassátok, komizzatok... meg ilyenek. Nyáron úgy is lesz majd egy kicsi szünet, mivel elutazom. :)
Szóval most így hirtelen ennyi lenne. Remélem tetszeni fog. :)
Pusz:
Dorothy

„Véletlen találkozásokra csak akkor kerül sor életünkben, amikor készen állunk rájuk.”

Ma indulunk. Nem is tudom, mit érzek most. Azt tudom, hogy boldognak kéne lennem, hogy Anya is örüljön és biztos legyen magában. De közben én félek, mi lesz, ha valami balul üt ki? Ha például Anya ruhája sárga lesz és nem fehér. Hál’ Istennek maradt a fehérnél, nem éltem volna túl azt a szégyent, ha színes ruhája lesz. Anya boldog, John is, szervezkednek, és mostanság, mikor belépek a szobába, kuncogni kezdenek. Valamit terveznek ellenem. Mondjuk, én leszek Anya egyik koszorús lánya, cuki kis kék ruhában lehetőleg egy fekete masnival az elején. Oké, ez mind igaz, de lehet változtattak a ruhán vagy valami.

Na, szóval ma indulunk, a bőröndöm kész tele van ruhával. Sőt múlt héten Anyával elmentünk és vettünk még egyet, hogy legyen mibe pakolnom a görögországi cuccaimat. Szóval most két bőrönddel állok a szobám közepén, vagyis ülök a szinte teljesen csupasz ágyon és naplót írok. Egész szép kis könyvecskét találtam egy papírboltban, ez is Anyával vettük múlt héten és úgy döntöttem az esküvő minden egyes percét leírom, hogy mi történt, mi fog, és hogy mennyi, de mennyi problémánk volt a szervezéssel, de ezt nem most.

Ebben a pillanatban dudáltak, John egyik autójával megyünk ki a reptérre, amit a sofőrje fog vezetni. Anyával elkezdtük lerángatni a bőröndöket a harmadik emeletről. Áá, nem, nem volt nehéz, csak öt koffert vonszoltunk. Nem is tudom mit volt képes három, HÁROM bőröndbe bele szuszakolni. A ruháját meg még külön én cipelem, mert miért ne.

Mikor kiléptünk a bejárati ajtón, oda intettem a portásnak és mondhatni bevágtam magam mögött az ajtót. Szép kis napnak nézek elébe. Egy másfél órás repülő út Milánóig majd autóval Veronába. Éljen! Igazán mehetnénk csak kocsival. A lényeg, hogy most felpakoljuk magunkat egy menetrend szerinti járatra mivel az én drága Anyukám, nem akar John MAGÁNGÉPÉN utazni. Kellemes utazást. Én ott fogok unatkozni, mivel ezek ketten egymással lesznek elfoglalva én meg csak a MP3 lejátszómra hagyatkozhatok meg a könyveimre. Remélhetőleg elég lesz egy kevesebb, mint két órás útra.

A következő meglepetés a kocsiban ért, miután lepasszoltam a cuccost a sofőrnek, aki nem bírta fel tolni a seggét a harmadikra és beültem a hátsó, hátsó ülésre társaságot találtam. Egy körülbelül velem egy idős fiú pillantott rám, csoki barna szemekkel, majd mintha ott sem lennék visszatért a zenelejátszója nyomkodásához. Klassz. Kaptam társaságot, hiányoltam nem? Hát kaptam is egy bunkó, látszólag egoista „beszélgető” társat, aki nem beszél velem, hanem lenéz, és marha jól néz ki. Látszólag tud az adottságairól, mivel az öltözéke csak még jobban javított a megjelenésén. Egy nem is tudom, mit mondanak ezekre a pólókra. „V” nyakú asszem, na, mindegy egy ilyen piros (!) póló volt rajta és egy sima fekete farmer. Áh, elég Nora, koncentrálj arra, amit szegény John akar mondani neked.

-          Hallod, Nora? Ő Dave. – áh, szóval neve is van ennek a gyereknek. – A fiam. – Na, most mi? Ez a gúnár lesz a mostohatesóm? Kösz, de nem kérném.

-          Aha. Szia, Nora vagyok. – nyújtottam ki a kezemet felé, de csak rám nézet, felvonta a szemöldökét és nem foglalkozott szegény kinyújtott kezemmel. Puff neki.

-          DAVE! – emelte fel a hangját John.

-          Tessék? – kérdezett vissza ÁRTATLANnak tettetett hangon.

-        Azt hiszed nem látok hátra? Ki kell, hogy ábrándítsalak. Tökéletesen látom, hogy nem reagálsz. Legyél udvarias, különben velünk jössz. – Dave csak sóhajtott egyet és felém fordult, de a fülhallgató még mindig a fülében fityegett.

-          Dave vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek.

-          Ugyan. Én örülök a megtiszteltetésnek!

-          NORA! – szólt rám Anya, mire én csak egy grimaszt vágtam.

Az út további részét csendben tettük meg szerencsére. Én is és Dave is zenét hallgattunk. Egyszer csak jött egy sms-em. A legjobb barátnőm kívánt kellemes utazást, én meg egy szép hosszú válaszban elmeséltem mi történt eddig. Szegény, csak egy vigyorgó smily-t küldött vissza és sok sikert kívánt. Tudnám minek.

Mikor megérkeztünk a reptérre, kiszálltunk (természetesen) és John odaadta a jegyemet azzal a felszólítással, hogy lehetőleg legyek fent a gépen, mikor indul. Dave nem kapott jegyet, amit nem értettem. Egészen addig, míg egy egyenruhás, pilóta oda nem lépett hozzánk és köszöntötte Johnt, Anyát és Davet. Engem még nem ismert. Számomra ekkor vált világossá, hogy Dave a magánrepülőn fog utazni, nem pedig velünk. Puff neki, éljen, megint én húzom a rövidebbet. Mikor a felismerés végett vágtam egy grimaszt, Dave rám vigyorgott, majd a reakciómat meg sem várva elment a pilóta után. A méreg szinte égetett. Mi az, hogy csak így elmegy? Esélyt sem adva, hogy visszavágjak neki. Érdekes két hét lesz, már ha egyáltalán odajön ahová mi. Lehet, hogy ő a Bahamákra utazik, nyaralni és nem kell elviselnem.

Ezek a terveim hamar át lettek húzva ugyanis Anya közölte velem, hogy ne vágjak ilyen képet, mert megszokom és miközben Dave az oltár felé kísér akkor is ilyen fejet fogok vágni. Mosolyt erőltettem az arcomra és a kávézó felé vettem az irányt egy mondhatni utolsó kávéra. Nos, nem várt ember ült a helységben és iszogatta a kávéját. Nem vettem róla tudomást sem és a pulthoz léptem rendelni. Mikor megfordultam a gőzölgő Coffee latte-mmal szomorúan konstáltam, hogy nincs szabad asztal. A szemem sarkából láttam, hogy Dave gúnyosan elvigyorodik. Komolyan csak vigyorogni tud ez a gyerek? Nagy sóhajjal még egyszer körbe néztem, de még mindig nem állt fel senki. Nos, Dave vagy megsajnált, vagy csak szórakozást remélt, de intett, hogy üljek oda hozzá. Megadóan hajtottam le a fejem és elindultam felé. Miután leültem nem szólalt meg csak nézett és néha elmosolyodott.

-          Mi olyan mosolyogni való? – kérdeztem élesen, mire csak a vállát vonogatta.

-          Érdekesen iszod a kávéd. – végül is igaza volt. Aprókat kortyoltam és gyakran. Fura párosítás.

-          Te meg pont fordítva iszod. Nagyokat kortyolsz és ritkán. Na, ezt kapd ki! – erre a mondatomra csak mosolyogva megrázta a fejét.

-          Más vagy. – közölte velem.

-          Hogy hogy más? – kérdeztem sértetten. A válaszon gondolkodott egy ideig és csak azután közölte velem a neki nyilván való tényeket.

-          Nem vagy a mi világunkba való.

-          Ezt, hogy érted? – kérdeztem. Időközben végeztünk a kávénkkal és már csak a bögrével játszottam.

-          Indul a géped. – mondat. Hirtelen nem is fogtam fel, hogy mit mond, annyira a válaszát vártam.

-       Mi? Ja! JAJ! Lefogomkésniagépet! – hadartam el egy szuszra, mire csak nevetett és intett, hogy menjek, majd FIZET Ő! Hát, ennyi meglepetés bőven elég volt mára, szóval remélem nem fog több történni.

A gépen próbáltam elterelni a gondolataimat Daveről. De bármit is csináltam csak az ő mondatain gondolkodtam. Az olvasás után (nem vált be, őt juttatta az eszembe) a zenénél döntöttem. Hát mit ne mondjak ez sem segített, csak azon kattogott az agyam, hogy miért nem vagyok az ő világába való. Miért lennék én más? Én is lehetek kemény, attól még, hogy nem beleszületem ebbe a helyzetbe. Miután ezt a gondolatmenetet végig futtattam leszállásig mondogattam magamban, hogy „ÉN is lehetek.”.

Miután leszálltunk (végérvényesen) még bevártuk Davet, aki már egy másik bögre kávét iszogatott békésen. Mikor mérges pillantást vetettem rá, csak (megint) vigyorgott és felszürcsölte a maradék kávéját.

Mikor kiértünk a parkolóba két egyforma autó állt előttünk (tilosba megjegyzem). Mindkettőből kipattant egy-egy sofőr és kinyitották az ajtókat. Én automatikusan másztam volna Anya után, de Dave hangosan felnevetett és John kedvesen közölte, hogy külön autóval megyünk. Eddig oké volt, de én ettől még utazhattam volna Anyával, de mikor ezt szóvá is tettem, Dave fetrengeni kezdett a röhögéstől.

-          Barom. – mormoltam, de meghallotta! Olyan messziről!

            -      Hogy mondtad? – kérdezte és közben nagyon fenyegető arcot vágott. Meg sem várta a válaszomat, csak megragadta a karomat és berángatott az autóba. Majd miután ő is bekászálódott becsapta maga mögött az ajtót és mérgesen fújtatott. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy elsőnek szólaljak meg, de meg tettem.