6. fejezet

Sziasztok!
Ez mondhatjuk megint kicsit rövid lett, de ez inkább csak egy kis átvezető rész a köviig. Remélem azért tetszeni fog. :) Kérek szépen pipákat vagy valamit! Könyi!
Nem tudom feltűnt-e, de zene mániás vagyok, szóval itt egy kis zene:

-          Kicsim! Szükségem van rád. Most hoztak egy új lovat. Fél éves és nagyon vad. És az új fiúval is neked kéne foglalkozni, nem mondtam? – rontott be apám a szobámba.

-     De, csak elfelejtettem, hogy ma jön. De már megyek is. Hol vannak? A nagynál vagy a kicsinél?

-          Még a kicsinél, nem kell akkora hely, csak nehezebb kordában tartani. – mondta majd kiment a szobámból.

Remek, most mehetek még lovat is betörni, igaz nem egy nap lesz. Meg ez az új fiú is. Képzelem milyen lesz. Egy lökött kis újonc, aki azt sem tudja mi az, hogy kengyel. Na, mindegy túléljük a napot valahogy és majd este megmondom apának, hogy az új gyerek nagyon béna. Átöltöztem és elindultam a lovak felé. Reméltem, hogy megismernek. Igaz régen láttak, de megmaradhattam az emlékeikben. Mikor odaértem csak egy „szőke gyereket láttam. Kb. velem egy idős. Épp egy futtató szárat szedett elő, szóval ő az új fú.

-          Hali. Én foglak „mentorálni”, míg itt leszel, szóval leszel szíves rendesen viselkedni?

-          Szia Lucky! – hallottam egy ismerős hangot. – Hogyhogy itt? Azt hittem Hollywoodban vagy és soha nem jössz haza. Tényleg megismersz még? Tudod, én vagyok az, aki a legjobb barátod... volt.

-          Szóval már nem vagy az? Ezek szerint Johnny megbocsájtóbb, mint te. Most mondjam azt, hogy ciki? Nem így ismertelek. Megváltoztál ezek szerint. – szóltam vissza neki.

-          Lehet, de te sem ugyanaz vagy. Autóversenyzés? Most komolyan. A lovaglás helyett? Rossz választás mit ne mondjak.

-          És ezt pont te mondod, aki ablakokat töröget? Hogy rossz választás? Na, jól vagyunk még a humorod is rosszabb lett.

-          Nem, te változtál meg Lucky. TE mentél el a nagyvárosba. TE nem beszéltél velünk. TE tűntél el.

-          Hát, most itt vagyok, és úgy néz ki, itt is maradok! Boldog vagy?

-          Nem érted Lucky. Én nem ezt mondtam.

-          Akkor mégis mit mondtál? Hogy de jó hogy itt vagy? Én nem ezt hallottam. – most már szinte sírtam ettől a beszélgetéstől. Hogy lehet ilyen velem? A legjobb barátom volt. És most teljesen úgy néz ki, hogy elárul.

-          Lucky. Bárhogy is gondolod, én örülök, hogy itt vagy. Lesz kinek megmutatnom mit hagyott ki az elmúlt 7 évben. – és ezzel elment. Komolyan, nem hiszem el. Csak úgy fogja magát és elmegy. Semmit nem mondott.

Nem hiszem el, hogy így találkoztam vele először miután visszajöttem. Ez nem lehet igaz, hogy engem így fogad, még Johnny, akit jobban megbántottam kedvesebben fogadott. Összpontosítottam és vettem egy nagy levegőt majd utána mentem a lovakhoz, vagyis inkább csak a lóhoz, mivel csak az új ló volt a karámban. Egy ló volt a karámban, csak egyetlen egy. Egy gyönyörű szép fekete, életerős ló, aki egyszerre tűnt boldognak és zavartnak. Meg tudom érteni, hiszen egy teljesen új környezetben van, ami számára totálisan idegen. Én is hasonló helyzetben vagyok, én is csak most költöztem vissza, de az az egy előnyöm meg van, hogy legalább vannak itt ismerőseim. Tényleg erről jut eszembe, meg kéne látogatnom valakit...

Kocsiba ültem, vagyis inkább egy furgonféleségbe, de azért elindultam. Pontosan tudtam az utat. Rengetegszer megtettem már ezt az utat, mikor itt laktam szinte. A különbség csak az, hogy régen biciklivel jártam nem kocsival. Egy szinte teljesen elhagyatott erdei úton haladtam. Nemrég esett még az eső is, így szinte elsüllyedtem a sárban a kocsival. Ahhoz az emberhez tartottam, aki erőt adott nekem elmenni innen. Igaz ő is marasztalni akart, de megértette miért akarok elmenni innen. Ő tartotta vissza apámat, hogy ki tudjak érni a reptérre és felszállhassak a gépre. Írt is még néhányszor, de neki sem válaszoltam. Akkor nem nagyon akartam kapcsolatot tartani, mert féltem vissza kell térnem, ha látni akarom őket. De most nem szabad elkalandoznom, mert a végén elhagyom azt a kis „utcát”. Hopp már itt is van, de itt nem férek el a furgonnal, gyalog kell tovább mennem. Remélem nincs semmi baj, mert nem kérdeztem meg senki itt lakik- e vagy már elment.

Nehezen haladtam, mert az utat már majdnem benőtték a fák meg a bokrok. Nem örülte, hogy ott kell hagynom a kocsit. Mi lesz, ha menekülnöm kell? Nem tudok így futni, méh sétálni sem tudok rendesen. Aggódok, mi lesz, ha már régen elköltözött és azért nem takarítják itt az utat? Nem erre még gondolnom sem szabad. Biztosan csak nem volt kedve az utóbbi időben visszavágni az ágakat. Na, persze Em, és kajáért sem ment az elmúlt 2 hétben, mi? Oh, igen szoktam magamban beszélni. Mikor a nagyiékhoz költöztem, akkor szoktam rá. Tudniillik nem volt legjobb barátnőm, akivel megbeszéljem a problémáimat. Így magamban beszéltem meg őket, mert nagyiék nem álltak olyan közel hozzám, hogy megbeszéljem velük ezt.

Már vagy 1 perce sétáltam, ha szabad ilyet mondanom szenvedésemre a gallyakkal. De végül is megérkeztem egy kerítéshez, ami fura volt, hiszen soha sem volt kerítésük. Csak egyszer csak a telkükön jártál és egy hatalmas bernáthegyi nyalogatta az arcodat, már ha hagytad. Most viszont semmi kutya ugatás, de kerítés az aztán van. A házat még nem láttam, mert még meg kellett kerülnöm egy kis erdőszakaszt a tó körül. Imádtam itt lenni, ez volt az egyetlen egy hely ahol néha teljesen csend volt. És a csend néha a legjobb dolog az életben. Ha csend van, tudsz gondolkodni, ha csend van, mindent hallasz. Majd egyszer elmesélem ezt az elméletemet is, de nem most. Most ott tartok, hogy a régen gyönyörű kis erdő, milyen lelakott és elhanyagolt. Mintha nem foglalkoznának vele egy jó ideje. Ez csak azért fura, mert jól ismertem azokat, akik itt laktak/laknak. Soha nem hagynák így ezt az erdőt, de ha eladták, akkor is kellene valakinek gondoznia nem? Hirtelen megláttam a házat és összeestem. Ez nem lehet igaz, a ház, ami régen kedves cseresznye piros volt most egy szörnyű kopott rozsda színhez hasonlított, a fehér ablakkeretekről lepattogzott a festék, a szép zöld tető pedig foltozva volt vörös cserepekkel. Borzalmas látvány volt, nem is nagyon hittem el, hogy ugyan azt a házat látom. Messziről néztem döbbenten. Nem lehet ugyanaz a ház, ugyanaz az ember, ugyanaz az élet. Valamilyen felindultságból futni kezdtem a ház felé. Meg kell tudnom mi történt csak ez járt a fejemben. Csak a lépcsőnél lassítottam, mert szöget ütött a fejemben az a gondolatom, hogy mi lesz, ha már más lakik itt. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes. A házból jött.

Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy most mi legyen. Régen csak betörtem az ajtót és kész, de most teljesen más a helyzet. Ki tudja, ki lakik itt. Így hát talán kopognom kéne. De az meg túl udvarias, a kettő között döntöttem: kopogok, majd belépek az ajtón. Hát kopogtam...