7. fejezet

Sziasztok!

Itt a 7. feji. Van egy zeném is. Ismét Demi Lovato. Komi, pipa bármi. :)

Bementem, de bár ne tettem volna. A ház olyan volt belülről is, mint kívülről. Teljesen lelakott és elhanyagolt. A konyhából hallottam a mozgást, így arra felé vettem az irányt és közben a képeket nézegettem a falon. A képeken ugyanazokat az embereket láttam, de mindegyik képen az üveget betörték. Egyre lassabban haladtam a folyosón és már mindegyik képet jól megnéztem. Mikor a folyosó vége felé jártam egy csoportképet találtam. Innen is kitörték az üveget, de talán ezt rongálták meg a legjobban. Pontosan a közepén egy cigarettával kiégetett lyukra lettem figyelmes. Nem kellett sokat gondolkodnom ki áll a kép közepén. Én. Na ná, hogy még egy életet fosztottam meg a boldogságtól. Még hozzá azt az embert, aki segített nekem egy bizonyos szintem elfogadni édesanyám halálát, de őt is csak eltaszítottam magamtól és semmibe vettem. De most itt vagyok és jóvá akarom tenni azt, amit elrontottam.

                Mikor beléptem a konyhába megdöbbentem, nem gondoltam volna, hogy egy már ilyen házban találok egy tökéletesen tiszta pontot, de most itt volt és én pont a közepén álltam a sáros cipőmmel. Ajjaj, ez nem lesz jó pont a szándékomat nézve. Utálja, ha sáros a cipőm.

                De amin a legjobban meglepődtem az nagyon fura volt, hogy a konyhában egy nő állt. Barna haja a vállát verdeste miközben valamilyen sütit próbált kiadagolni. Még mindig olyan fiatalos volt, mint amilyennek megismertem.

-          Atya ég! Te mit keresel itt? – hallottam egy hatalmas sikítás kíséretében.

-          Téged. – hangzott tömör válaszom. – és azt a helyet ahol úgymond felnőttem.

-          Az a hely eltűnt. Vidámságát elvitte magával egy gyermek felelőtlen döntésével, hiányos tiszteletével, hangos nevetésével.

-          Annyira sajnálom Anda! De tényleg. Nem is tudom mi ütött belém. Haragudtam a világra, az apámra, a barátaimra, mindenkire, aki a közelemben volt. Mert rosszkor voltak rossz helyen. Legalábbis nekem. El kell ismerned nem könnyű elveszíteni két fontos személyt az életedből rövid időn belül. – A végére már zokogtam, nem is tudom miért. Hiszen itt áll előttem és látszik rajta, hogy nem haragszik rám. Annyira. Látom a szemében, hogy örül nekem és, hogy soha többet nem hallgat el semmit rólam az apám elől.

-          Nyugi, nyugi, nyugi! Felfogtam és igazad van. Tényleg nem fogok semmit elhallgatni. De viszont. – Mi hangosan mondtam volna? Ajjaj. Rossz pont. – Most leülsz és elmeséled mi történt az elmúlt 7 évben. Oh, és persze azóta, hogy visszajöttél.

-          Az hosszú történet lesz ám. Van annyi sütid?

-          Ez már csak természetes. Én a sütiből élek. Tudod, mostanság vásárokra járok, de majd rólam később. Minden tudni akarok, még azt is, amit nem mondanál el. Úgyis tudod, hogy megtudom. – Vigyorodott el Cassandra.

-          Cassandra, tudod elég veszélyekkel teli 7 évem volt. Ok, inkább csak az utolsó 2-3 év, de akkor is!

-          Jó, jó, csak mesélj már. Várj, hozok forró csokit és csokis kekszet.

-          Az, jó lesz. Szükségem van a fantasztikus csokidra évek óta nem ettem belőle. Na, hát azt hiszem azzal kéne kezdenem mi történt miután drága nagynénémmel beszálltam a kocsiba és elindultunk a reptérre. A kocsiban nem nagyon szóltunk egymáshoz. Nem tudta, hogy engedély nélkül jövök el, hiszen volt róla szó, hogy meglátogatom a nagyiékat, de persze nem így volt. A reptéren minden simán ment, csak a repülőn kapta meg az sms-t apától, mikor már nem lehetett leszállni, mert már majd nem indultunk. Már az sms-t sem engedték, hogy Susan megnézze. Ezért vagy 20 percen keresztül ott sipákolt a gépen. amikor engedték, hogy megnézze, na, akkor szinte teljesen kiakadt, hogy itt van vele egy kiskorú „bűnöző”. miután leszálltunk Los Angeles-ben már kiadta magából a dühöt, de még így is mikor nagyiékhoz értünk felhívta apát és elmondta neki az egész történetet. Hát, mit ne mondjak apa nem örült túlságosan, hogy Hollywood-ban szeretnék élni, így oda repült és megbeszélte mindezt a nagyiékkal is. Ez természetesen teljesen felesleges volt, mert a nagyiék örültek nekem. végül is ritkán láttak, meg sem fordult a fejükben, hogy tovább maradok a nyárnál. Tévedtek, ott tanyáztam 7 évig körülbelül. Ott kezdtem el a sulit is, majd a gimnáziumot. Na, attól a naptól aztán rettegtem, nem azért mert, hogy nem lettek volna barátaim, mert voltak. Csak aggódtunk melyik csoporthoz fogunk tartozni. Vajon menők leszünk vagy lúzerek? Vagy esetleg észre sem vesznek majd?  De kár volt aggódni, mert a tökéletes pozícióba kerültünk. Ismertek voltunk, de nem menők. 15 évesen kezdtem el vezetni tanulni, de ez nem annyira lényeges. Oh, igen képzeld volt egy óra mikor a tanár azt mondta olyan tempóban vezessek, amiben még jól tudom irányítani a kocsit, én pedig elkezdtem száguldozni a pályán. A tanár megszólalt: ez most komoly? Vettel nem vezet így a F1-en. Miután meg tanultam vezetni, akkor ismerkedtem össze a versenyzéssel is. A versenyre az egyik „idősebb” barátom vitt el. Elsőre csak néztem és ámultam, hogyan száguldoznak a pályán. Aztán a második alkalommal beültem a volán mögé. Hát, ha éreztél már „féktelen” boldogságot akkor tudod, miről beszélek. Nem tudom, hogy hogyan, de nyertem és az óta folyamatosan nyerek benne... mint régen a lóversenyben.  Én lettem az abszolút „sztár”. De most komolyan. Mikor megláttak a pályán, volt, aki visszavonta a nevezését vagy be se nevezett! Én olyan jókat nevettem, de soha nem nevettem olyan jót mikor Theo szaltózni akart a tóba és hasas lett belőle. Ezen akkor akkorát nevettem, hogy soha nem akartam elfelejteni. És lás csodát nem is felejtettem. Tovább megyek innen mindenre emlékszem, de Hollywoodról nem sok mindenre. Nem emlékszem, hogy találkoztam a legjobb barátnőmmel, az első pasimmal, meg ilyenek. Ami itt történt arra viszont szinte mindig tisztán emlékszem. Lehet, hogy rossz döntés volt elmennem, de valamilyen szempontból megérte. Ha itt maradok, lehet, hogy nem lennék most ilyen bátor. Hanem mondjuk, most otthon arra várnék, hogy... áh, nem is tudom. Nem ilyen lennék, nem látnám be a hibáimat. Mostanság mióta visszajöttem, sokkal többet gondolkodok és egyre több hibámat látom be. Az egyetlen gondom mostanság csak annyi, hogy nem értem Theo-t, de tényleg. Nem értem miért haragszik rám ennyire. Úgy gondoltam ő lesz majd az, aki megérti a problémámat, de nem így lett. Kezdjük azzal, hogy szinte teljesen megváltoztunk. Nem azok vagyunk, akik hét éve itt nevettek boldogan játszva a tóban. Már régen nem azok vagyunk. Furcsa, de hiányzik, nagyon is. Olyan jó lenne újra 6-7-t évesnek lenni. Semmi bonyodalom, tanulás és szerelem. Olyan egyszerű élet volt és mégis változnia kellett. Na? Mi a vélemény? Reménytelen eset vagyok doktornő? Vagy van számomra remény? – Nevetett fel a mese végén Em. Andra kissé oldalra döntötte a fejét és úgy gondolkodott. Mint mindig most is jegyzetet készített magában, mit is kéne mondania.

-          Nos, kedves páciensem. – Ez egy fura játék volt közöttük, hogy doktort és esetét játszottuk. Valóság alapja is volt valamennyi, mivel régebben Anda pszichiáternek készült és Em mindig úgy kérte ki a tanácsát, mint valami gyógyszert a kórházban. – szerintem nem kellett volna annyit versenyezned, de már ismerünk téged és ez a te drogod vagy minek is mondják manapság. Egyre bölcsebb vagy, te lány! Most per pillanat nem nagyon tudok hozzáfűzni valami normálist. Csak annyit, hogy nem volt igazad, mikor elitéted Theo-t. gondolj bele milyen lehetett neki elveszíteni a... legjobb barátját. Áh, szerencsém van, hogy cukrásznak mentem és nem pszichiáternek. Akkor nem ismernélek, és nem itt ülnék. És valami teljesen más tanácsot adnék. – mondta mosolyogva Andra, de engem még egy dolog izgatott, de nagyon-nagyon.

Cin

-          Anda, mond miért lett ilyen a házad? És hová tűntek a tesóid? Miért van kerítésed és hová lett Cin? Összegezve: mi történt itt?

-          Hogy mi történt? A tesók elköltöztek és megházasodtak és képzeld, már nagynéni is vagyok. Kétszeresen, de Mark-éknél most jön az első kiskölyök, szóval mostanság nagyban keresnek keresztanyuka jelölteket. Kerítés azért van, mert Cin már elment közölünk a távozásod után pár hónappal. Én mivel semmi dolgom nem volt, hiszen te elutaztál, az apád nem állt szóba velem, a tesóim meg elköltöztek ki adtam a házat és két hónapja kötöztem vissza Great Falls-ból. Ott dolgoztam, mint tanácsadó féleség, de nem volt annyira jó, hogy maradjak. Csak hetente kétszer fogok visszanézni az állandóimhoz. A házat szinte teljesen elhanyagolta az ürge. Meg is téríttetem vele mindent csak még nem nagyon jutottam odáig, hogy elkezdjem a felújítást. Meg ugyebár egyedül nem olyan jó móka, mint mondjuk kettesben.

-          Ezt vegyem felkérésnek a segítségre?

-          Naturalmente! – válaszolta mosolyogva.

-          Velem te ne beszélj így! Tudod, nem szeretem. – mosolyogtam el az úgymond titkos beszédünkön. Kis koromban is ő tanított olaszul, így könnyen megértettem és imádtam a nyelvet. Többször is mentem oda nyaralni, de számba vettem azt a lehetőséget is, hogy kiköltözöm.

-          Látom, még mindig szereted az olaszt. Ha már ilyen mondatokat tudsz mondani látszólag minden nehézség nélkül. – válaszolta már az anyanyelvünkön, az angolon. Mi olaszul mondtam volna mindezt?

-          Mi olaszul mondtam? Bocsi, nem figyeltem. Olasz szakkörre jártam és voltam még párszor olaszban a sulival.

-          Semmi baj. Mindenkinek kell egy hobbi. – mondta szinte már gurulva a nevetéstől.

-          Tudod nem szép dolog kiröhögni a másikat. Megsértődhet! – húztam fel az orromat, hogy kinevetett, de nem bírtam sokáig. Én is elnevettem magam. Ő egy ilyen személyiség, ennyi el kell fogadni.

-          Te, Emma nem akarsz itt aludni? Nehezem bírom már ebben a házban egyedül. A hálómat már kikupáltam nyugi.

-          Gondoltam. Neked mindig is ez a két helység volt a legjelentősebb. Lásd a konyha itt is kristálytiszta és képzelem milyen a háló. Felújítottad?

-          Certo! – válaszolt megint olaszul. – Megnézed? Nagyon szép lett. – mondta még mindig olaszul.

-          Áh, ez így nem jó. Már minden szót elhasználtál, ami ide illene- reklamáltam inkább angolul, jelezvén, hogy nem nagyon van most hangulatom az olaszhoz. Szerencsére Anda vette az adást és visszaváltott angolra ő is.

Mikor kinéztem az ablakon csak akkor tudatosult bennem, hogy besötétedett és, hogy nem szóltam apámnak hová megyek. Ki lesz akadva, mert ugye nem beszél Andával és, hogy nála tudjak aludni, ahhoz tervet kell kieszelni. Nem lehet csak úgy ukmukfukk! Elkezdtem tervezgetni, de nem sokra jutottam, a legjobb ötletem az volt, hogy Andra megfőzhetné apa kedvencét. Plusz még a süti és minden tökéletes. De ehhez először haza kell mennem és beadni ezt apának. Nem fog örülni. De a legjobb barátunkból nem engedek, valamit nekem is jól kellene csinálnom.

-          Andra mi lenne, ha főznél valamit? Valami olaszosat vagy franciásat. Igazából apa a franciát szereti.

-          Tudom Em, de nem hinném, hogy sikerülne őt idáig elráncigálni. Előbb megy el egy étterembe. – apám utált étterembe járni, mert szerinte az túlságosan mesterkélt, és különben is utált öltönyt viselni.

-          Hát, azt azért nem hinném Andra. Szereti, amit főzöl. El fog jönni, mert én azt szeretném...

-          De már megbocsájts Em, de kit is „rángatott haza”? vette szinte semmibe, hogy mit szeretne?

-          Én voltam az első része, de a második sosem. Szeret engem és mindent megtenne azért, hogy én is szeressem újra.

-          Te tudod szívem, de semmiért nem vállalok felelősséget! Na, szió hívj, ha mégsem jöttök.

-          Ok, de, hogy jutsz el olyan gyorsan a boltig és vissza?

-          Em. Te komolyan kinézed belőlem, hogy nem vagyok képes vásárolni?

-          De, de...

-          Nincs, de igyekezz. Én így is úgyis megfőzöm azt a franciást! Szia!

-          Szia Andra!

Ezek voltak az utolsó szavaink egymáshoz mielőtt elindultam volna. Most sokkal hamarabb sikerült kiérnem a kocsihoz, mint ahogyan a házig sikerült produkálnom. Beültem, majd valahogyan megfordultam, igaz kicsit komplikáltabb volt, minthogyha a régi autómmal próbálkoztam volna. Haza mentem és mivel a konyhában láttam a fényt arra mentem. Apám épp Theo-val beszélgetett mikor beléptem.

-          Szia, Kicsim! Mi újság? Hová tűntél el egész délután? Theo hiányolt, nem is haladt, úgy ahogyan kellett volna.

-          Igazán sajnálom Mister, de nem olyan egyszerű az egyedül!

-          Jól van felfogtam. Bocsánat. Többet nem csinálok ilyet csak...

-          Mi csak édeslányom? Hol voltál?

-          Apa, légy szíves vegyél egy nagy levegőt és...