11. fejezet

Sziasztok!
Végre valahára (szerintem legalábbis) elkészültem a 11. fejezettel. Remélem tetszeni fog. :D A következőt Lindus fogja írni, remélhetőleg Ő hamarabb kész lesz.
Oh, az elmaradhatatlan zene:

Kérek szépen komikat! (kiskutya szemek) :)

Nem hiszem el, hogy meglátott így. Tudtam ezekről a rohamaimról, nem sokat foglalkoztam velük. Eddig.  Most el kell mesélnem mindent Theo-nak. Nem szabadna tudnia, mert vagy máshogyan fog velem viselkedni-, sőt biztos- vagy elmondja apának, ami megint egy kínos beszélgetést eredményezne. Nem szerettem erről beszélni, a gyengeségemet mutatta. Egyedül L. A.-s barátnőm tudott róla, de ő se nagyon törődött vele. Ez csak volt és kész. Sose senkinek nem akartam elárulni, de April is rajta kapott egy ilyen rohamon. Tudni akarta, majd szerintem el is felejtette. Vajon hogyan kéne neki elmondanom? Hiszen még én sem tudom teljesen. Nem szedek sem gyógyszert, sem más orvosi „terméket”. Utálom az orvosokat, na, jó, igazából félek tőlük, de nem ez a lényeg most. Talán egyszerűen kibököm, hogy már évek óta vannak ezek az izék. Hogy pontos legyek mióta elmentem. Mindig kísért a múltam. Nem szereti, hogy csak így itt hagytam. Anya mérges lenne rám, Boom pedig sajnálkozna. Bina, beszélnem kell vele is. Nem járja, hogy Theo tudjon ezekről a dolgokról, ő meg nem. Kissé ideges lenne a szentem. Nem szereti, ha kihagyják valamiből, de nem szeretném most ezzel traktálni, mert ugye a szépségverseny, Johnny, meg ilyenek. Nem bírnám most ezzel terhelni, mert a végén még beleroskad. Nem rég olvastam egy könyvet is erről. Valami híres pszichológus írta, az emberi természetről. Na, persze, mert neki sikerült kiismernie az embereket.
-    Minden rendben, Emma? – kérdezte Theo, egy kicsit érdekes arckifejezéssel.
-    Persze, miért?
-    Nem értem, hogy jött ide a pszichológus, meg a könyve. És miért nem törődött veled a barátnőd? Nem minden tiszta. Asszem hosszú mese lesz. – mondta én meg elszörnyedtem. Az egészet hangosan mondtam. Hú, de ciki. Hirtelen, mintha leütöttek volna talált rám a sötétség. Theo arcát láttam utoljára. Istenem, de szép kék szemei vannak. Még tudatom utolsó pillanatában hallottam, ahogy Theo felkiált, majd minden eltűnt.

Lassan evickéltem felfelé, imádtam úszni, de ez most már volt. Mintha a tudatom medencéjében elsüllyedtem volna, és most onnan úsznék, felfelé. Mikor már majdnem fent voltam gyors csipogás ütötte meg a fülem. Akaratlanul is összeszorítottam a szememet.
-    Emma, hall engem? – kérdezte egy ismeretlen hang, de nem volt erőm válaszolni neki, sőt még bólintani sem akartam.
-    Doktor, gondolja, hogy...? – ez a hang viszont ismerős volt. Theo.
-    Nem, nem. Már itt van velünk, csak erőtlen. Kérlek ki mennél és hoznál neki egy szendvicset. A kórházi kaja nem a legjobb.
-    Természetesen.
-    Köszönöm. – ajtócsukódást hallottam, ezért megpróbáltam kinyitni a szemem.
-    Tudom, hogy hallasz. Ez csak egy rutin kérdés. Emma tudod mi a bajod? – csak bólintottam. Depresszió kicsit megspékelve időnkénti rohamokkal. Igazi szerencse, nem?
-    Köszönöm. Theo mikor jön vissza? És hol van az apám? – kérdeztem apám után is mikor az orvos furcsán nézett rám.
-    Tudom, hogy mi történt hét évvel ezelőtt, és valahogyan nem csodálkozom, hogy nem apádat kérdezted elsőnek. Theo-t egy szendvicsért küldtem, apád pedig kint áll az ajtóban és nagyon érdekes fejet vágott mikor megtudta mi történt.
-    Beszélni szeretnék az édesapámmal. – jelentettem ki magabiztosan. Az orvos csak ferdén nézett rám, de utána belegyezően bólintott. Kiment és pár pillanattal később apám rontott be.
-    P. E. jól vagy? – kérdezte, a P.E. a régi becenevem volt. Annyit jelentett, hogy Pici Emma, semmi különös. Csak egy név és mégis lefagytam egy picit, de gyorsan megráztam a fejem és felnéztem rá.
-    Igen jól vagyok. Semmi baj. Mikor mehetek haza? – nyafogtam, mint egy ovis.
-    Holnap után.
-    Miért nem előbb?
-    Megfigyelés alatt tartanak. Hátha lesz még rohamod.
-    Nem lesz. Ilyen nyugis helyzetben nem szokott lenni. Ahhoz pörögnöm kell. Mozogom, iskolába járnom. Röviden CSINÁLNOM valamit.
-    P.E. nyugi, nem én döntöttem így, de azt senki sem szeretné, ha esetleg az iskolában történne ez meg veled. Nem?
-    Azt, nem, de akkor is. Tudod, hogy utálom a kórházakat. És nem is hiszek bennük.
-    Tudom kicsim, de nem tehetek mást. Te vagy az első.
-    Igen? És 7 éve is én voltam?
-    Hogy jön ez ide? Miért nem tudsz a jelenben élni?
-    Mert a múlt miatt vagyok ilyen! A múltam tehet mindenről. És a múltamban te is benne vagy!
-    És mennyit számítottam én az elmúlt időben? – kérdezte tőlem csendesen. Ez tett róla, hogy befogjam a csőröm.
-    Annyit, amennyit én neked. – válaszoltam csendesen, mire horkantott egyet és leült. Fáradtnak látszott. Szinte árnyéka volt önmagának, de még mindig szívtipró apám volt. Az is látszott, hogy Andát is szereti. Nem jobban, mint anyát, de valahol a közelében járhatott. – Mi lesz Andával? – kérdeztem még mindig csendesen.
-    Nem tudom, Emma. Nem tudom. Nem szeretném, ha változna bármi is, de szeretem őt. Nagyon is. Szükségünk van rá. De nem hinném, hogy majd, ha ott tartunk, hozzánk költözne. Rám pedig a lovardának szüksége van. szóval, ebből majd még nagy veszekedések lehetnek.
-    Látszik, hogy szereted. Ő mikor jön be?
-    Tudom. Elutazott, csak a városba, de csak holnap jön haza. Valami halaszthatatlan ügyfél. – húzta el a száját Apa. Theo mindjárt visszajön.
-    Ühüm. – válaszoltam csak ennyit.
-    Mi bajod vele?
-    Semmi. Csak kísért a múlt és le akarom zárni.
-    Ezt megértem, de ezért nem kell senkit sem utálnod. Vagy inkább azokra az emberekre gondolj, akiket szeretsz. Például Binára.
-    Te jó ég! Bina! Ma reggel találkoznom kellett volna vele és én nem voltam ott. Istenem. – temettem arcom a kezembe. Ez lehet igaz. Nem mentem el. Reggel 11:11-kor ott kellett volna lennem.
-    Ne aggódj! Volt már bent. Úgy dél körül.
-    Olyan régen?
-    P.E. csak fél kettő van. – mondta Apa lesújtóan. Ilyenkor mentünk volna fagyizni.
-    Apa – kezdtem lassan. – tudod, én... nem azért mentem...el, mert nem...akartam...maradni. csak így...
-    Egyszerűbb volt. – mondta három hang egyszerre, ezek közül egyik sem én voltam. Apa, Bina és Theo (dobb, dobb) egyszerre mondták ki a szavakat. Bina két tál fagyit, míg Theo egy műanyag dobozt tartott a kezében. Apa az ágy végében állt és somolygott, mint, aki mindent ért és tud. Lehet beszélt Andával. Sosem lehet tudni. Elmosolyodtam, hiszen így nem kellett magyarázkodnom.
Az orvos egy órával később jött be és közölte haza mehetek, de havonta vissza kell jönnöm, kivizsgálásra, de viszont ha rohamom van, rögtön be kell jönnöm és megbeszéljük mi lesz velem. Erre a hírre, (hogy haza mehetek) barátaim üdvrivalgásban törtek ki. Apa nem volt bent, kint beszélgetett Andával. Már én is beszéltem vele. Este haza jön. Más szóval Apát nem látom éjfélig minimum.
-    Csak hogy tudd, Em. a mait bepótoljuk, ha agyrázkódást kapsz, akkor is.
-    Helyes. Végre, már azt hittem lemondtál rólam.
-    Rólad? Soha, ha fegyverrel fenyegetnének, akkor sem. Túl nagy lelki támasz vagy te ahhoz.
-    Bizony. Szerintem ezzel mind így vagyunk. – mondta Theo (dobb, dobb) is. És mintha a pontot rakta volna a mondat végére, megszólalt a telefonja.
-    Bocsi, Emily keress. Fel kell vennem. – szabadkozott és kiment. Én pedig támadást indítottam Bina ellen.
-    Ki az-az Emily? – szegeztem az első kérdést.
-    Nem akadsz ki? Ígéred? – kérdezett vissza. Bólintottam és folytatta. – Emily Theo barátnője.
-    Mióta? – pislogtam nagyokat.
-    Hát, lassan egy éve, de Emily csalja Theo-t.
-    És ha te ezt tudod, ő miért nem,
-    Mert vak. Nem akar hinni nekünk.
-    Kivel? – pattogtak tovább a kérdéseim.
-    Ki kivel? – értetlenkedett Bina. – Ja, valami Tony nevű pasival.
-    Mi van közted és Johnny között? – Kérdeztem, remélve, hogy belejött már a válaszolgatásba és válaszol. Szerencsém volt.
-    Szeretem, de nem szerethetem. Legalábbis a verseny végéig. Szerinte, akkor tud szakítani Jenny-vel. Hoppá! – döbbent meg. – Te...te...te! Cseles!
-    Jó, akkor összefoglalva. Theo-nak csaja van, de a lány csalja egy Tony nevű alakkal. Te szereted Johnny-t, de nem lehetsz vele. Tiszta. DE, Johnny miért nem szakít Jenny-vel? – ejtettem ki az utált nevet.
-    Mert nincs kedvünk úgy kezdeni a kapcsolatunk, hogy Jenny haragszik ránk. Ez egy igen csak rossz körülmény nem gondolod?
-    De, de. így okés. DE, ha Emily nem szereti Theo-t miért van még vele?
-    Mert Emily egy ilyen csaj. New Yorki és minden fiút magának akar. Telhetetlen. – köpte szinte az utolsó szót.
-    Na, ebből nem fog aztán jól lakni, mert én visszajöttem és én vagyok a suli szerencsebogara.
-    Em, nem zavar, hogy az óta 7 év telt el?
-    Nem, egy szerencsecsillagnak nem árt meg ennyi idő sem. – csillogott a szemem, amit Bina is észrevett és lepacsiztunk.
Én ezek után felöltöztem és úgy vártunk a fiúkra. Közben semleges témákról beszélgettünk, hogy mennyire várjuk az évzárót, meg ilyenek. Elsőnek Apa érkezett meg és rosszalló arckifejezéséből ítélve, sokat beszélt Andával. Theo (dobb, dobb) is befutott pár perccel később és én boldogan indultam haza. Közben pedig egy kérdés járt a fejemben: Miért gyorsul fel a szívverésem Theo (dobb, dobb) közelében?

Remetebál

Sziasztok!
Sajnos még nem a fejit hozom, de az is készül már, csak lassan. Most egy házi feladatomat szeretném meg osztani veletek. A címe Remetebál. Oh, és az 1111. kattintás köszönetéért teszem fel. :)
Puszi
DD

Meghívó érkezett. A Remetebál egy hónap múlva lesz. Mindig is szerettem ezt a rendezvényt. Olyan Remetékkel találkozhattam, akik messzi tájakról érkeztek és annyi, de annyi történetet tudtak. Szerencsére én voltam az, aki először hallhatta ezeket a „meséket”. Ezek a történetek gyakran a valóságon alapultak, de voltak kitalált és fantáziadús történetek is, de gyakran találkoztam olyanokkal is, akik a csúf valóságot mesélték el nekem. Ezekre a történetekre figyeltem a legkevésbé, a valóság, vagy, ha úgy tetszik, az igazság sokszor nem tetszett. Gonosz dolognak gondoltam, és nem szerettem, ezért a mesék és történetek világába menekültem. Boldog voltam így azt hiszem, de semmit sem tudhatunk biztosra. Lehet, hogy a következő fa mögül előugrik valaki vagy valami és teljesen megváltozik az élem. Gondolkoztam, miközben a célom felé sétáltam az erdőben. Akkor még nem gondoltam bele, mi minden változhat, ez nagy hiba volt. Talán akkor nem ezeket a dolgokat teszem, mondom, gondolom.
Hirtelen egy alak futott el előttem, sompolyogva, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Meggondolatlanul utána kiáltottam, hiszen majdnem fellökött.
-    Te ott! Állsz meg, de rögtön! – szerintem nagyon megdöbbenhetett, mert kerek szemekkel nézett vissza rám. Ezután minden átmenet nélkül berántott egy fa üregbe. Sötét volt, és nem fért el a lábam rendesen. Búvó társam hangosan sóhajtott, miután katonák mentek el az üreg előtt és nem néztek vissza.
-    Miért szóltál? Azt hihetik, van tettestársam. El akarnak majd kapni.
-    Miért akarnának elkapni? Semmit sem tettem ártatlan vagyok!
-    Hahahaha, szerinted ki fog hinni neked? A legutolsó piti kis rabló is ezt mondja. Nem is hisznek neki.
-    De...de...én... – estem kétségbe. Hiszen én tényleg nem tettem semmit! Ez a lány volt az! Aki most nevet rajtam.
-    Érdekes mennyire mások az emberek reakciói ugyanarra az esetre. Hogy hívnak? – kérdezte végül, még mindig somolyogva.
-    Anabell vagyok, de ez most nem lényeges. Az viszont sokkal inkább, hogy hogyan is jutok én ki ebből az egészből. Nekem ugyanis jelenésem van alig két hét múlva.
-    Hogy oda ne rohanjak. – válaszolta csak gúnyosan, az előbbi „kirohanásomra”. Ismerős mondat volt, édesapám is mindig ezt használta, nővérem pedig átvette ezt a szokást. Könnyek gyűltek a szememben erre a gondolatra. Jaj, én szegény édesapám, jaj, én szegény nővérkém! Hol lehettek most?
Tudniillik, hogy e két családtagom eltűnt, elveszett vagy egyszerűen elszöktek. Mindketten vándor lelkek voltak, hát, meg is lett a következménye ennek. Oh, jut eszembe, e bájos teremtés nevét itt a jobbomon, még nem ismerem.
-    Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdeztem, kis gyanakvással a hangomban. Túl sokáig gondolkodott, így tudtam, nem az igazat fogja az orromra kötni.
-    Janette. – válaszolta, mire én meg nagyon gyorsan kimásztam a lyukból. Janette, a nővéremet is így hívták. Az viszont nem lehet, hogy ő az. Kimászott utánam ő is, így normálisan végig mérhettem. Nem találtam túl sok hasonlóságot. Csak az alkata és a...szeme, „A szem a lélek tükre” de ez a lány erősebb volt és szurokfekete hajjal büszkélkedhetett. Szurokfekete, anyámnak is ilyen van, csak ő festi, szurokkal. Pillantásom visszatért a szeméhez, ismerős volt, de hát lehet másnak is van barna szeme zöld, kék és VÖRÖS foltokkal. Példának okáért nekem is volt egy-egy pöttyöm. Csak nekem a hajam is rozsdavörös.
-    Ki vagy te? – kérdeztem suttogva. Nem válaszolt, csak fülelt valamire, amit én nem hallottam, pedig nekünk Remetéknek kitűnő hallásunk van. kijavítottam a kérdésem:
-    MI vagy te? – susogtam alig hallhatóan. Rám nézett, és elmosolyodott, olyan tudálékosan.
-    Én egy Remete vagyok. – ejtette ki a szavakat lassan és jól érthetően, de én mégis nehezen fogtam fel a hallottakat. Egy Remete.
Nem gondolkodtam többet, hanem csak elfutottam. Messzire és vissza se néztem.

2 hét múlva. A Remetebálon.

    Hát, itt lennék. Végre, már azt hittem, sosem érek ide. A fogadóban felvettem a legszebb ruhámat, és lassan lépkedtem célom felé. Most más volt a bál. Nem egy réten tartották, hanem egy igazi bálteremben. Nem sokat vagyunk mi Remeték, de a százas mércét azért megütjük, így érthető miért láttam annyi kiöltözött alakot.
Lassan telt meg a terem, de elég hamar, fel tudott szólalni a vezetőnk, aki a bál rendezője is. Elmondta a szokásos babla szöveget, majd egy új információt osztott meg velünk. Új „mesemondók” érkeztek hozzánk, akiket természetesen mindenki rögtön megrohamozott a beszéd után.
Én csak a szokásos embereimhez mentem. Joff megint egy vicces történettel lepett meg, Tasius egy szívszorító szerelmes történetet regélt el nekem, míg Peg újból egy évét mesélte el. Woodrow nagy sajnálatomra újból a valóságból merített ihletet, így a történet szomorú lett ismét.
    Mivel kíváncsi természet voltam, az este végén mégis csak az új mesélő felé irányítgattam utamat. Leültem egy párnára, de ez teljesen felesleges volt, pattanhattam is fel, mert behívtak az elfüggönyözött „szobába”. Egy férfi kezdett el mesélni, de mikor megszólalt egy szereplő, egy ismerős női hang beszélt. Még a történetet is ismertem. Hiszen ez a történet rólam szól! Én vagyok a hisztis lány, aki bajba keveredett, mert odaszólt egy banditának. Hirtelen rántottam el a másik függönyt, így megláthattam a mesélőt. Az apámat. A segédje pedig az a lány volt, akit két hete „megismertem”. Ezek szerint jó volt a megérzésem. Sírva borultam döbbent apám nyakába és öleltem magamhoz „rég” látott nővéremet. Apám elmeséltette velem a történetemet, és cserébe ők is beavattak engem életük titkaiba. Megtudtam, hogy a gonosz ellen harcolnak és a győzelem érdekében akár a lopásig is lesüllyednek. Csaltak is már, sőt embert is sebesítettek meg, de mindezt az ő „szent” céljukért.
    Nővérem a jövőről is beszélt, és egy történetben magamra ismertem. Harcoltam, ugyanebben a teremben, ugyanezekkel az emberekkel az oldalamon. Ennek a „mesének” a hatására csatlakoztam apám mozgalmához.
Az este következő részében gondtalanul nevettem és táncoltam, elkövetkező éveimben utoljára, ugyanis ettől a naptól megváltozott az életem. Küzdöttem, sírtam, rohantam, kétségbeestem, mosolyogtam, de többet nem bírtam vidám lenni. Egészen egy bizonyos napig, de ez már egy másik történet. Egy új világba, egy új életben.
„... a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.”
(Raulo Coelho: A portobellói boszorkány)

B.U.É.K.

Boldog  újévet minden kedves olvasónknak :)

10,5. fejezet és boldog kari!

 Sziasztok!

Itt van a feji. :) És mindenkinek szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni. Most egy karácsonyi zenét hoztam nektek. Oh, és BUÉK! :D

 Komit, pipát! Pls!

Nem értettem miért mondta most ezt? Tényleg bántani akart? Vagy csak egy rossz pillanat volt? Nem hinném, szerintem már egy ideje gyűlt benne ez a harag. Egyet viszont már nagyon nem értettem miért néztem csak az ajkait?

-          Most hova mész? – kérdeztem ijedten.

-          El. – válaszolta egyszerűen. Kiakadtam. Mi van? Nem mehet el, hiszen ezt... meg kéne beszélnünk. Nem lehet csak így leordítani valakit, majd elhúzni a csíkot.

-          Várj! Nem mehetsz el! – mondtam már- már hisztériásan.

-          Csak figyelj! – ismerős volt a szituáció, olyan déjá vu, mintha...

Mostanában mindig esik, szinte minden nap. Ha eseményhez köthetnénk az időjárást anya halála óta esik. Anya szerette az esőt, nem is örült neki, hogy elköltözünk, de megtette értünk. Hirtelen villámcsapásként ért a felismerés, hogy mit kell tennem. Elköltözöm, még hozzá Hollywoodba. A nagyiék úgyis ott laknak, semmi bajom nem lehet. Hamar előszedtem a bőröndömet, és a nappaliba rohantam telefonálni. A nagyiékat hívtam, hogy mehetek-e egyáltalán. Nagyi válaszolt a telefonba és nagyon örült az ötletemnek. Gyorsan kellett cselekednem, mert a nagynéném holnap indul, még vele is kell beszélnem. Gyorsan bementem hozzá is és beszéltem vele. Pár perc múlva győztesen és jegy tulajdonosként léptem ki a szobából. Apának nem szabad tudni róla, csak miután eltűntem.

Hirtelen Theo robbant be a szobámba, döbbent ábrázata arról árulkodott, hogy nem érti miért csomagolok.

-          Elutazol?

-          Igen. – válaszoltam kurtán.

-          De hová?

-          El. – és kiindultam a lovakhoz.

Igazából már futottam a lovak felé, de Theo utánam jött és egész úton győzködött miért  ne menjek el. Nem figyeltem rá, már nem érdekelt. Johnny-val a verseny óta nem beszéltem, szerinte mennyire érdekel hogy mi baja? Közben leszakadt az ég alja és mintha dézából öntenék úgy esett.

                Már régen bőrig áztunk mindketten, de csak Theo utolsó mondatára fordultam hirtelen meg.

-          Hogy mondtad? – kérdeztem hisztisen. – Hogy merted ezt mondani? Van merszed? Miért nem rögtön minden az én hibám? Esetleg legyek én a hibás mindenért! Úgyis rám fér még. Tényleg nem az én anyukám halt meg és nem az én lovam. Csak tárgyak voltak nem?

-          Én nem ezt mondtam! – válaszolta sápadtan. – Én nem így értettem. Lucky én nem...

-          Nem érdekel! Elcseszted! Kész, vége! Elmegyek, és SOHA nem jövök vissza! – kiabáltam és berohantam a lovardába.

Másnap reggel korán keltem, hogy összepakoljak, mivel az egész estét a lovak rendbe tételével töltöttem. Laza egy óra után el is készültem és kicipekedtem a kocsihoz. Nagynéném éppen beszélgetett valakivel, aki szerencsére nem apa volt.

                Szerencsétlenségemre Theo volt az. Mikor hallotta, hogy közeledek rám emelte a szemét.

-          Em.

-          Nem.

-          Em!

-          Nem.

-          EM!

-          TESSÉK?

-          Beszélnünk kell. – mondta nagyon hivatalos hangon, mire én csak kinyújtottam rá a nyelvem. Vágott egy grimasz és behúzott egy fa mögé.

-          Először is SAJNÁLOM. Másodszor ez a tied. És harmadszor: Nem mehetsz el. Ma van a válogatóm. Azt ígérted ott leszel.

Csak bámultam. Mi ez? Nagyon gyorsan gondolkodásra sarkaltam magam. Mit tegyek? Hogy lesz jobb? Sehogy sem lehet jobb.

-          Csak figyelj! – mondtam ki a fájdalmas szavakat. Szinte égették a torkomat. Nem bánthatom meg. Sírva rohantam el ás szálltam be a kocsiba. Már hajnalodott és az esőcseppek csillogtak a napsütésben. Gyönyörű lehetett... volna, ha nem kell elrontanom. Lehet életem legszebb perce lehetett volna.

Ilyen az én formám. Csak miután kiértünk a városból, mertem kinyitni a csomagot. Egy medál volt benne egy kis kapoccsal megtoldva, hogy bárhová felrakhassam. Egy T és egy E egymásba fonódva. Csodálatos volt, mindjárt fel is raktam a karkötőmre. Megfogadtam, hogy mindig hordani fogom, bármi történjék is.

-          Gyere, siessünk. Fél óra múlva indul a gép. El kell érnünk. Josh fog várni minket.

-          Rendbe. –mondtam szomorkásan, mégis csak a szülő városomat fogom itt hagyni. Kiszedtem a csomagjaimat és betoltam őket a reptérre. Egy másodpercre megtorpantam csak meg. Biztos ezt kell tennem? Elmenekülni? Itt hagyni mindent és mindenkit? Az életemet?

Szólítottak minket a géphez, hát elindulok. Egy picit lassan, de határozottan mentem Jane után. Alig pár óra alatt megérkeztünk és végig nézhettem, hogy omol Jane Josh karjaiba.

-          Elviszünk anyáékhoz. – mondta. Jane anya testvére volt.

-          Köszönöm. – mondtam és még talán más is kicsúszott volna a számon, ha nem szólal meg Jane telefonja. Nem vagyok gondolatolvasó, de tudtam ki az.

-          Halló! Mi...? – hallt el a hangja. Most tudta meg mit csináltam.

-          Emma, ezt nem kellett volna. Igazán. – mondta mikor letette a telefont. – de meg kell hagyni ügyes volt. És most menjünk.

-          Nem küldtök haza? – kérdeztem szemöldök ráncolva.

-          Nem, szerintem nincs értelme, mert ha akarsz, úgyis visszajössz. Most nyomás!

Nagyiék nagyon örültek nekem, még nem tudták, hogy közel hét évre ott maradok náluk. Hahahaha!

Mintha álomból ébredtem volna, úgy hallottam először messziről, majd egyre közelebbről Theo hangját. A nevemet kiabálta.

-          Mi a baj, Theo? – kérdeztem pislogva.

-          Hogy mi a baj? Emma nem emlékszel az elmúlt tíz percből semmire?

-          Ööö...kellene?

-          Az nem jó. Figyelj az egész azzal kezdődött, hogy remegni kezdtél, majd összeestél vagy mi. Úgy kellett kirángassalak a vízből. Utána folytatódott, még hozzá úgy, hogy sírógörcsöt kaptál. Majd kiabáltál, hogy: „Kérlek ne! Csak ez volt a legjobb mindkettőnknek. Ha eltűnök. Sajnálom” nagyon fura volt, mintha valamilyen rohamot kaptál volna. Mi történt, Lucky? Mi volt ez?

-          Gyere elmesélem, csak már hideg van, fázom így. Fel akarok öltözni.

10. fejezet

Sziasztok!
Itt a 10. fejezet. :) Sokat szenvedtem vele és szerintem nem a legjobb. :( Köszönjük az előző fejihez a pipákat és A Komit. :) Nehezen találtam zenét hozzá, nem tudtam milyen is legyen. Végül Joe Jonas-nál döntöttem. És lenne egy kérdésem(ez ügyből kérlek vonatkozzatok el tőle, hogy egy Taylor-os kép van Theo-nál) Azt szeretném kérdezni mit szólnátok egy új/régi Theo-hoz?

És a kép:

Jaj, a fejit el ne felejtsem:

-          Mit sajnálsz Lucky? Hogy ilyen az apám? Ne sajnáld nincs szükségem rá. Nekem rád van szükségem nem a sajnálatodra. – mondta és én már majdnem megszólaltam, hogy ez kétértelmű volt mikor...

Hirtelen megszólalt a mobilom és kivágódott az ajtó. Felvettem, Bina volt az. Az ajtóban meg apám állt és közölte kész a vacsora. Megbeszéltem Bina-val, hogy holnap a szokott helyen és időben találkozunk. Majd bementem a házba egy fincsi kis vacsira. Miközben ettünk, apa Andával beszélgetett, Theo pedig hallgatta őket, de közben rám is figyelt. Hirtelen Anda felsikkantott.

-          Ezt nem mondtad komolyan Jo!

-          Mi a baj? – kérdeztem megrémülve.

-          Dehogynem – mondta apám teljes nyugalomban.

-          De... de... ez...nem...hogy –dadogott összevissza Anda. Apám meg csak vigyorgott és már Theo is rákezdte szóval kezdtem ideges lenni. Ezt mindenki észrevette. Sőt Theo még egy pohár vizet is hozott. Ismertek tudták, hogy...

-          De komolyan mondtam és már csak rád vár nálunk.

-          Na, ne, ezt nem hiszem el. A saját szememmel kell látnom! – kiáltott fel és ott hagyva csapot, papot kirohant az előszobába és magára kapta a dzsekijét. Majd visszajött és kérdőn nézett ránk. – Hát ti? Nem jöttök?

-          Hová is? – kérdeztem sértődötten.

-          Te nem tudod? – döbbent meg. Majd apa felé fordult. – Te nem mondtad meg neki?

-          Hát, öö. Nem. Egész nap veled volt. Mikor mondtam volna?

-          Igazad van. – na, ezen a mondaton megdöbbentem. Mióta is ad Anda apának igazat?

-          Menjünk inkább. – mondtuk egyszerre Theo-val.

Így beültünk apa kocsijába és elindultunk hozzánk. Apa vezetett és nagyon elégedett volt magával, hogy így megviccelte és boldoggá tette Andát. Anda pedig pattogott örömében. Én ellenben bedurciztam, hogy semmiről sem tudok. Mikor megérkeztünk Anda rögtön kipattant a kocsiból és a kutyák felé futott. Most már kezdtem kapizsgálni az ügyet, de még mindig nem volt teljesen tiszta.

-          Jo, ez egyszerűen gyönyörű! Nagyon cuki! – síkoltott fel hosszan Anda.

Mikor odaértünk a kutyákhoz, rögtön észrevettem, hogy van ott egy kis szőrgolyó, aki eddig nem volt itt. Egy kis bernáthegyi kutyus volt, piros nyakörvvel. Egy kis biléta volt rajta, egy kis szív volt Anda nevével és címével, nem mintha szükséges lenne. A szívecske másikrésze viszont annál inkább, abból kiindulva, amit Anda arcán láttam. Ez az arc boldog volt és szerelemtől sugárzott. Én is lehajoltam a kutyushoz és megnéztem a bilétát. Amit ott láttam az megdöbbentett. A mi címünk volt belevésve. A másik oldalán csak két szó állt. Olaszul. Ti amo. Felnéztem és láttam, hogy apa és Anda megölelik egymást. Itt a pillanat, hogy megbocsájtsak apámnak. Hát, megszólaltam:

-          Az Isten szerelmére csókold már meg! – ők meg, mintha megőrültem volna úgy néztek rám.

-          Em, én... – kezdte volna Anda, de félbe szakítottam.

-          Nem érdekel! Csak nézz rá! Majd tedd, amit tenned kell. – ezen csak mosolygott, mert az ő mondatát ismételtem, majd tette, amit mondtam. Egymásra néztek és mindketten megértették, hogy mit mondtam nekik. Megcsókolták egymást. Hál’ Istennek. Sajnos az én hibámból 7 évet várni kellett ezzel a csókkal.

Egy idő után eluntam a kutya simogatást (na, jó dögönyészést) és felálltam. Theo még mindig itt volt és támasztotta a falat. Rá mosolyogtam és elindultunk a ház felé. Apa haza kísérte Andát és megbeszélnek mindent az elmúlt hét évvel és a jövővel kapcsolatban. Szerintem egy ideig nem látom viszont. Theo bekísért a házba, de a konyhában megállt.

-          Nem jössz? – kérdeztem. – Annyi mindent kéne még mesélned. – de csak a fejét rázta.

-          7 éve nem jártam a ház más pontjában, csak ebben. – szomorúan elmosolyodtam ezen a mondatán. Még egy hiba.

-          Ezen a mai naptól változtatunk.

-          Gondolod? – kérdezte cinkosan.

-          Nem. Tudom. – mondtam egy játékos mosollyal.

-          Aha, szóval, te tudod, hogy én ki fogok lépni a másik konyhaajtón? – kérdezte még mindig a kis csúfondáros mosolyával.

-          Gyere. Látnod kell a szobámat! – vettem elő a kiskutya szemeket.

-          NE! CSAK EZT NEEE! A szobádat már láttam, ugyanis aktívan részt vettem a készítésében. – teljes döbbenet. Biztos az arcomon is látszott, mert elnevette magát és megszólalt:

-          Na, gyerünk. Úgysem hagysz addig nyugton.

-          Látod. ÉN megmondtam.

-          Ha, ezt a mondatot még egyszer ki mered ejteni a szádon én...én... – hajolt közelebb miközben mondta. –  Nem tudom, mit csinálok veled. – mondta leverten, mert nem talált ki semmit.

Csak mosolyogtam és elhajoltam előle, nem mintha meg akart volna csókolni, csak a biztonság kedvéért. Elsétáltunk a szobámig és közben beszélgettünk. Hirtelen felderült az arca és azt kérdezte van e lovagló ruhám. Csak ciccegtem a kérdésen, hát nem alap követelmény hogy van?

-          Rendben akkor megyünk szelídíteni. – jelentette ki mosolyogva.

-          Mi? Na, nem! Hol élsz te?

-          Öltözz át és gyere – mondta ellentmondást nem tűrően. Bele egyezően tűntem el a gardróbomban, de mikor úgy gondoltam nem figyel megfordultam. Rögtön vissza is hőköltem, mert ott állt mögöttem.

-          Mi a...? Ez most komoly? Azt esetleg, hogy átöltözöm, nem akarod végig nézni? – akadtam ki egy picit.

-          Bocsika, de én úgy emlékszem pontosan így ráztál le akkor régen. – erre már semmit sem tudtam mondani csak bementem és megkerestem a szükséges ruhadarabokat. Egy szimpla fekete szerelés volt, semmi komoly. A hajamat lófarokba összefogtam és kiléptem a fürdőből, ahová átöltözni tértem be. Theo még mindig itt volt. Ránéztem az órára, már este 10 volt.

-          Mehetünk? – kérdeztük egyszerre. Nevettünk egy jót ezen a véletlenen, majd elindultunk.

Mikor kiértünk a bokszokhoz Theo vette át a vezetést. A legnagyobb és legtávolabbihoz mentünk, ahol még mindig zajongott valami. Egy gyönyörű fekete mén volt. Akaratom ellenére is eltátottam a számat. Ilyen nincs, mintha Black Moon-t látnám magam előtt. Na, jó a fiát. Hasonlított Boom-ra, csak látszott rajta, hogy eddig szabad volt. Tudtam, hogy még nagy jövő előtt állhat, csak megfelelő zsokét kell találni hozzá.

-          Mit gondolsz?

-          Hogy lehetséges ez? Olyan szinte, mint Boom.

-          Lehet anyukád nem mondta, de egyszer mikor apukáddal elutaztatok, Boom elszökött. Találkozott egy „csapat” vad lóval és, hát szerzett magának egy csini kis kancát. Lett egy kis csikójuk is, és ez a ló, akit most itt látsz annak a csikónak a csikója.

-          Nem hiszem el. Tökéletes. Csoda szép izmai vannak és ott az a tűz a szemében, ami minden verseny lónak ott van. – lassan körbe jártam a lovat, már amennyire lehetséges volt. – Egyszerre vad és szelídíthető. Olyan mintha erre született volna. Csak egy baj van. Teljesen vad, nem is értem, hogy zártátok be a karámba, hiszen neki most egy futópálya kéne, ahol szabadon futhat. A legjobb az lenne, ha ki tudnánk fárasztani. – mondtam, mint egy szakértő. Volt ebben valami igazság, mert nyertem egy ilyen díjat is, ami szerint értek a lovakhoz.

-          Gondoltam rá, de ahhoz egy napra ki kell bérelni a pályát, mert új tulajdonosa van. – húzta el a száját, mire én csak mosolyogtam.

-          Megoldjuk, de csak holnap reggel, most semmit nem tudunk tenni.  Mi lenne, ha eltennénk magunkat holnapra? – kérdeztem Theo-tól.

-          Nem hinném. – vigyorodott el. – Nem csak ezért jöttünk ki. Gyerünk! – és elfutott. Arra amerre régen egy mocsár volt, most már egy gyönyörű tó volt. Kisebb volt, mint Andáé, de azért ott volt. Szerencsém volt, mivel Hollywood-ban ilyenkor már mindig a partra mentünk suli után, így már csak a ruhámat kellett levennem és voilà ott álltam egy szép kis fekete fürdőruhában. Nem vártam sokáig már csobbantam is Theo mellé a vízbe. Nagyon jó hűvös vize volt, de nem fáztam benne. Theo meg csak nevetett rajtam, mire én lefröcsköltem. Hiba volt. Nagyon nagy hiba. A küzdelmünknek ott lett vége, hogy Theo lenyomott a víz ALÁ! Küzdöttem én eleget, de nem jártam sikerrel. Mikor aztán már vagy 10 másodperce voltam víz alatt felengedett, mire én rögtön bedurciztam, hogy hogyan merészel engem víz alá nyomni.

-          Na, ne csináld! – kérlelt nevetve. – Nem volt vészes. Emlékszel régen lent ültünk a víz alatt vagy 2 percig. – nem szóltam egy szót se. – Na, ide figyelj te kis morci! Nem hinném, hogy lenne min megsértődnöd! Semmit nem csináltam, ami fájt volna. – mondta már teljesen komolyan.

-          SEMMIT? Szerinted megfulladni a víz alatt semmi volt?

-          Emma.

-          Semmi? És ha én már elszoktam ettől?

-          Emma!

-          Ne állj már így, mint egy szerencsétlen! Mit nézel? Megfulladhattam volna!

-          EMMA!

-          MIVAN?

-          Lélegzel? Kapsz levegőt? Dobog a szíved? Nem fáj semmid? Nem? Akkor mi bajod van?

-          Meg is halhattam volna te szerencsétlen! És még én nyugodjak le? ...

-          Nem hiszem el, hogy ezen, képes vagy veszekedni. Mikor szinte mindenki úgy fogadott vissza hét év után mintha mi sem történt volna. Te meg itt folyamatosan replikázol és játszod a nagy városi csajszit. Ide figyelj! Megváltoztunk, ha külsőre, nem annyira, de belsőleg nagyon. Megváltoztunk és te ezeket a változásokat nem láttad és még most sem látod! Mert elmentél és még egyáltalán nem tértél vissza. Minket nem érdekelt, hogy te mennyit változtál, visszafogadtunk, mintha mi sem történt volna. Most lehetsz magadra büszke, hogy de jó összehoztam az apámat a legjobb barátjával, de ne legyél az! Ne legyél az, mert te rontottad el. Az egészet. Mi megértettük, hogy egyedül létre vágysz. De te elárultál minket. Te mentél el, úgy, hogy vissza se néztél. Mit vársz, mit tegyünk? Ugráljunk az örömtől, hogy megtisztelsz minket a visszatéréseddel? Rossz hír. Nem fogom tűrni, hogy majd ha olyan kedved lesz, egyszerűen megmond, apádnak nem akarod, hogy Andával legyen és, hogy szakítsanak. Sőt, ha Bina és Johnny kapcsolatát akarod, majd megkavarni ne hidd, hogy hagyni fogom. – megdöbbenve hallgattam végig a monológját. Mi baja van?

Remélem tetszett: DD